Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

René Goscinny – Albert Uderzo: Az aranysarló

Az Egmont tartja a szavát, és karácsonyra megjelent az Asterix sorozat második és harmadik kötete. Az ismerkedést szagmintával kezdtem, ugyanis a német kiadásnál vastagabb, matt papírra nyomott füzetek nyomdaillatot árasztottak. Kevés ennél meghittebb illatot ismerek, ami egyszerre tartalmaz frissességet, némi varázslatot és persze a nyomda jelenlétét, ami nem pusztán a technikai tudást jelzi, hanem azt a szellemiséget is, aminek segítségével a gondolat a kívánt formában vehető kézbe.

Egyébként pedig úgy van, ahogy az első kötet (Asterix, a gall) kapcsán feltételeztem: az új kiadásokban módosítottak a színeken, ami nem csak egyes szereplők ruháját érintette (Labilix öve például), hanem egyes esetekben a hátteret, illetve a szövegbuborékok kitöltő színét is. Valamint az olyan apróságokat is javították, mint például a 17. oldal harmadik sorának első kockája, amelyen Obelixnek két bronzérmét dob Asterix. Eddig ezek közül csak az egyik tündökölt „bronzosan”, a másik a tetőzet fagerendáihoz hasonló színben rejtezett. Most mindkét pénz határozottan felismerhető. Tudom, ezek apróságok, de úgy vélem, egy majd negyven éves képregénynél, ami világhíres meg minden, ideje volt az ilyen helyreigazításoknak. A magyar fordítás szerintem egészen jó lett (egy mondattal nem vagyok kibékülve teljesen); végre nem papnak, hanem druidának szólítják Panoramixet (3. oldal, második sor), és a beírást is jobbnak érzem, mint a korábbi kiadásokban.
 
Ennyit a külcsínről, ideje a tartalommal is foglalkozni. Ebben a részben a problémát Panoramix eltört aranysarlója okozza, ami nélkül nem lehet varázsitalt készíteni – Róma árnyékában ennek következményei végzetesek lehetnek, ezért aztán a két jóbarát útnak indul, hogy Lutetiában (manapság Párizsként ismerjük) beszerezzék a megfelelő sarlót. Itt álljunk meg egy szóra: druidák. A szerzőpárosnak könnyű dolga volt, mivel a kelta (szűken értelmezve a gall) vallásról és a druidákról alig tudunk biztosat. A kelták ugyanis eredetileg nem rendelkeztek írással, amikor kapcsolatba kerültek a görögökkel, rómaiakkal, egyszerűen átvették azok ábécéit. Csupán a 4. században került sor az ír szigeten az ogam kifejlesztésére.
 
Fura módon a druidákról legtöbbet a sorozatban is szereplő Julius Caesar árult el az utókornak, pont az, akinek köszönhetően megkezdődött ennek a tudós csoportnak az eltűnése, a rómaiak ugyanis a rómaisággal összeférhetetlennek tartották a druidizmus.
„A druida szóval egyrészt olyan kelta tudósokat neveznek, akik járatosak voltak a törzsi genealógiában, jogban, történelemben, a vallási tanokban: másrészt a fenti csoportokon belül azokat, akik különféle, meghatározott vallási funkciókat láttak el.”

Caesar énekes és jövendőmondó druidákról ír A gall háború című művében, valamint húsz évig tartó tanulásról (ami annyira nem is sok, ha figyelembe vesszük, hogy mi mindent kellett memorizálniuk a jelölteknek), valamint vizsgáról/próbáról, aminek letétele után nyerte el a jelölt az áhított címet. A druidák kiváltságosak voltak, mivel nem fizettek adót, és nem harcoltak. Tudjuk még, hogy hittek a lélekvándorlásban, időnként embert áldoztak – és nagyjából ennyi. Asterix mit sem tud az utókor tudatlanságáról, számára druidája bölcsessége nem csupán a varázsitalkotyvasztó képességében nyilvánul meg (bár eddig még csak kétféle főzet került ki az üstjéből), hanem abban is, ahogy a törzsfőnök mellett felügyel a közösségre.
 
Mint korábban már írtam, ezúttal hőseink Lutetiába mennek, hogy aranysarlót vegyenek, ám a piacgazdaság nem várt eredményeként a városban hiánycikk a keresett vágószerszám, egyedül a feketepiacon kapható, harmincszoros áron. Természetesen a vidékről jött gallok számára elfogadhatatlan ez a helyzet, s a maguk módján nekilátnak a rendcsinálásnak (Charles de Gaulle biztosan büszke volt rájuk). A fősztorin kívül megtudjuk továbbá, miként éltek együtt a gallok és a rómaiak, valamint ebben a kötetben szerepel az a sokat emlegetett/idézett képkocka is (10. oldal 2. sor, 2. kocka), amelyben Asterix a rómaiak tájcsúfító tevékenységét szapulja (miközben épp egy római úton sétál, amelyeken egyébként még évszázadok múlva is közlekedtek Európában).

Ráadásnak kapunk egy kis anakronizmust is (dugóban Ben Hurt emlegetik a kocsihajtók), és egy olyan újítás is feltűnik, amire később még lesz példa a sorozatban. Egy rövid szerep erejéig fellép Raimu (sajnálatos módon ez a francia filmszínészt manapság nagyon ritkán láthatjuk a tévében), hogy barátságosan elcsevegjen hőseinkkel. Aztán kimondottan vicces a két barát egymáshoz való viszonya, és természetesen ezúttal sem marad el Obelix megsértődése – és akkor még nem is említettem a számtalan nyelvi és képi humort. A mostani magyar kiadásban szokás szerint kapunk egy rövid jegyzetlistát is, ami segít megérteni a nem egyértelmű utalásokat és a latin szövegeket. Véleményem szerint Az aranysarló jobban sikerült, mint az első rész, a szerzőpáros szemlátomást kezdi élettel megtölteni a szereplőket. Csak így tovább.


Galgóczi Tamás - 2011. január 9.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!