Főkép Minden reklámduma igaz: ez a könyv valóban egyedi jelenség az önmagát állandóan megújítani kívánó krimiirodalomban. Annyira zseniális az ötlet, mint annak idején a Roger nyúl a pácban című film rajzfilmfigurákat élőszereplőkkel ötvöző dobása (ami persze nem volt teljesen eredeti, elvégre évtizedekkel korábban már láthattunk hasonló leosztást, csak jóval szerény technikai kivitelben).

Ha már itt tartunk, bizonyos szempontból Davys nem csinált mást, mint Az erdő kapitánya című rajzfilm továbbfejlesztését – saját elképzelése szerint. Megtartotta a különféle állatok együttélését, és bölcsen úgy döntött, sztorija sokkal élvezetesebb lesz, ha ezek emberi tulajdonságokkal bírnak. Ki tudja miféle megfontolásból, úgy vélte, ebben a háttérben igazából a kriminek van létjogosultsága.
 
Az eredetiség ott kezdődik (mert az eddig leírtak ugyebár Az erdő kapitányára is igazak), amikor csavart egyet az alapon, és élő állatok helyett (ami egyébként jogosan kiváltotta volna az állatvédők és a szakosodott tudósok neheztelését) plüssfigurákkal népesítette be képzeletbeli városát és annak környékét.
Ebből aztán olyan bizarr hasonlóságok adódtak, mint például az emberekhez hasonlóan táplálkozó (étel, ital, drog) plüssfigurák. Elképzeltem, milyen lehet, amikor a történet fontosabb szereplői (varjú, gazella, kígyó és medve) asztalhoz ülnek és megreggeliznek.  A figurák művoltát jelzi azonban, amikor egy verés eredményeként főszereplőnk (Medve Erik) vér helyett szivacsdarabokat köpköd a szájából.

Ráadásul a másságot azzal is kihangsúlyozza a szerző, hogy ugye a plüssfigurák se nem születnek, se nem halnak. De még a darabokra szakadt babákat is összefoltozzák a kórházban – szóval azért az ő életük több ponton eltér a miénktől.
 

 
Mivel azonban ez a könyv nem az örök életről szóló utópia, Davys megteremtette a születés/elmúlás körforgását, ami kellő súlyt ad a létezésnek.
A helyi mitológia szerint a plüssfigurák a gyárban készülnek, és lista alapján kerülnek a nevelőszülőkhöz. Így aztán senki sem csodálkozik azon, ha egy rinó mamának medve fia van.
Nem ragozom tovább, egyértelműen átgondolt, jól kitalált környezetben jönnek-mennek antihőseink. Elvégre a négyesnek nem csak az alvilágban eltöltött múltja, de a jelene sem cserkészhez méltó. Feladatuk teljesítéséhez ugyanolyan törvénytelen eszközökhöz nyúlnak, mint mondjuk a Véres aratás magánkopója.
 
A plüss város utcái alatt egyértelműen ott lappang a nagy elődök (Hammett, Chandler és Macdonald) hagyatéka, miközben a felszínen egy modern, a cselekmény mellett a résztvevőkre is időt szakító krimi járja a maga útját.
Persze nem állítom, hogy mindenkiről teljes analízist kapunk, de azért az átlagosnál jóval alaposabban megismerjük a fontosabb szereplőket, de ezen felül többek között szóba kerülnek olyan örökérvényű, a jelek szerint embernek és plüssállatnak egyaránt fontos fogalmak, mint a család és az egyéni boldogság, valamint a jó és a rossz viszonya.
 
Mindezeken felül Davys jól ír, és ügyesen váltogatja stílusokat. Hol Erik meséli el a történéseket, hol külsősként figyeljünk a négyes útját, időnként pedig mellék- vagy ki tudja milyen szereplők mondják a magukét – és természetesen mindenkinek egyéni nyelvezete van.
Az idősíkok is rendre váltogatják egymást: miközben az alap sztori szépen megy a maga útján, a szereplők visszaemlékezései visszadobnak bennünket a múltba, miáltal nem csak az előzményeket ismerjük meg, hanem újabb adalékokat kapunk a fókuszba állított plüssfigurák jellemének fejlődéséről.
 
Egy biztos, ezt a könyvet javaslom nyitott szellemben olvasni, mert miközben egyértelműen őrzi a műfaj hagyományait, bizony mondom, újít is azokon. Azt pedig már mindenki döntse el maga, hogy valójában plüssfigurákról, vagy emberekről szól.
 
Részlet a regényből