FőképMielőtt megismerkednénk a sokak által nagyon várt Larten Crepsley ciklussal (amiben a Darren Shan előtti időkről lesz szó), a Móra nagyon helyesen megjelentette ezt a kisregényt, ami eredetileg 2006-ban jelent meg angolul.
 
A Kojaszan több szempontból is különlegesnek számít.
 
Japánnal, és úgy általában kelettel eddig egyetlen Darren Shan mű sem foglalkozott, ezért aztán teljes meglepetéssel ért, hogy a cselekmény a szigetországban játszódik. A főszereplő – szokás szerint – kiskorú, de ez ugye senkit sem ér váratlanul.
A címszereplő Kojaszan ráadásul lány, aki különbözik a többi falubeli gyerektől, ugyanis nem mer a többiekkel együtt játszani a szomszédos temetőben – ahol szerinte szellemek laknak. Márpedig köztudomásúlag ezek a lények gonoszak, és megölik a sötétedés után arrafelé bóklászó embereket.
 
Számomra azért is különleges ez a könyv, mert olvasás közben mindenféle animék jutottak az eszembe. Egy szereplő innen, egy szereplő onnan, s Kojaszan végig hatalmas bociszemekkel nézi a világot.
Aztán az is meglepő volt, mennyire meseszerű a történet. Ami alatt azt értem, hogy számos helyen az európai mesékre emlékeztető fordulatok vannak. Hősnőnknek például három próbát kell kiállnia, útravalóként pogácsa helyett csak jótanácsot kap, de ez a mesélői megoldás sem ismeretlen mifelénk.
 
A szellemvilág természetesen inkább Shan fantáziájára jellemző, mintsem a japán mitológiára, de ez ugye megint nem meglepő, hiszen emlékszünk még mit művelt a vámpírokkal annó. Véres részek ezúttal nincsenek, ez persze nem a szerző ellágyulását, hanem pusztán a célzott közönség életkorához igazított történetet jelzi.
 
Korábbi könyveivel ellentétben ez a kisregény bizony nem rest erkölcsi tanulságokkal traktálni az ifjú olvasókat. Ezt azonban minden erőltetettségtől mentesen teszi, tulajdonképpen Kojaszan helytállása példaként szolgál arra, hogy a helyes viselkedés, cselekvés lehet az egyedül üdvözítő.
De mondom, mindez nem propagandisztikusan hat, hanem a világ legtermészetesebb dolgaként – élj így, s megleled jutalmad. Vagy valami hasonló.
 
Ha mindez nem lenne elég, akkor ráadásként – mintegy mellékesen – kicsit foglalkozunk az élet és a halál viszonyával is. Tudom, ez cseppet sem meglepő, illetve nem kéne, hogy meglepetést okozzon, viszont Shan a tőle már alapfokon elvárt ijesztgetésen túl igyekszik a helyére tenni ezt a kérdést.

Ami azért cseppet sem egyszerű feladat, elvégre a nyugati civilizáció és a halál kapcsolata mindennek tekinthető, csak rendezettnek nem. Van abban valami végzetszerűség, ahogyan a tudományra mindent feltevő, a spirituális és természetfeletti létezést tagadó felfogás nem tud mit kezdeni ezzel a ténnyel, azon kívül, hogy elismeri, mindkettő létezik.
 
Természetesen nem állítom, hogy Shannak ebben a kérdésben igaza van, de kérdésfelvetése jogos, és remélem a kíváncsi ifjú olvasók megfelelő válaszokat kapnak majd szüleiktől.