Jacqueline Wilson: Tracy Beaker, a sztár
Írta: Galgóczi Tamás | 2010. 12. 12.
Immáron harmadik alkalommal olvashatjuk Tracy Beaker mulatságos és szomorú életének történetét.
Az első kötetben intézetbe került, a másodikban nevelőanyához, a harmadikban pedig ismét a gyermekotthonban találkozunk vele – és az első oldal után nyilvánvaló lesz, errefelé semmi sem változott, kivált ez a nagyszájú, szemtelen, az általános iskola padjait koptató leányzó maradt ugyanolyan, mint volt.
Ifjú hősnőnk az eddig felsoroltakon kívül ráadásul kóros anyafóbiában (szeretetéhségben) szenved, amivel nem csak a saját életét keseríti meg, hanem közvetlen környezetének is szerez pár felejthető percet.
Rajta kívül ugyanis mindenki tisztán látja, a színésznői karrierjét ki tudja hol és miként építgető igazi anya biztosan nem látogatja meg lányát karácsonykor. Beaker azonban egy nyári üdvözlőlap üzenetét („Esetleg Karácsonykor?”) szó szerint vette, és már alig várja az együtt töltött ünnepeket.
Szerencsénkre nem csak ezt a drámát nézzük 173 oldalon keresztül, hanem ezzel párhuzamosan az iskolai színjátszókör legújabb produkciójának előkészületeit is, ami egyszerre vicces és jelképes, hiszen az ünnepi műsor Dickens örökbecsű darabja, a Karácsonyi ének lesz.
Aminek a szereposztása komoly vetélkedést gerjeszt a diákok között, s ez alól Tracy – „mindenhez jobban értek” – sem tudja kihúzni magát. Ekkora tolongásban egy pillanatig sem csodálkoztam, hogy állandó kavarás és nehézségek fokozzák a feszültséget, s jó darabig senki sem tudja, ki játssza majd a főszerepet.
Wilson ismét remekel, hiszen nem csupán kikerült egy halom csapdát, amelyek könnyen szirupos, súlytalan fércművé silányították volna könyvét, hanem egyszerre szórakoztat a nem is kicsit lökött Tracy iskolai-intézeti ámokfutásaival, miközben azért egy-egy mondattal testközelbe hozza a szülő nélküli gyermekkor minden nyűgét.
Egyetlen ponton vagyok bizonytalan: nem tudom eldönteni, mennyire hihető, hogy a történetben csak jóindulatú és megértő felnőttekkel találkozunk. A nevelők jólképzettek, gyerekcentrikusak, Cam megannyi elutasítás után is kitart Tracy mellett, stb.
Nick Shratt rajzai ezúttal is mesések, például Tracy frizurája gazdájához hasonlóan kezelhetetlen és nevelhetetlen, ezért aztán úgy meredezik szanaszét, mint egy rosszul összehordott szénaboglya, amit ráadásul egy pajkos forgószél és egy viháncoló cserkészcsapat is meglátogatott.
Még valami: Tracy képzelőereje fikarcnyit sem csökkent, ugyanolyan könnyedén megálmodja és filmszerű alapossággal leírja jövőjét, mint ahogyan a legképtelenebb „füllentések” kiröppennek a száján.
Az első kötetben intézetbe került, a másodikban nevelőanyához, a harmadikban pedig ismét a gyermekotthonban találkozunk vele – és az első oldal után nyilvánvaló lesz, errefelé semmi sem változott, kivált ez a nagyszájú, szemtelen, az általános iskola padjait koptató leányzó maradt ugyanolyan, mint volt.
Ifjú hősnőnk az eddig felsoroltakon kívül ráadásul kóros anyafóbiában (szeretetéhségben) szenved, amivel nem csak a saját életét keseríti meg, hanem közvetlen környezetének is szerez pár felejthető percet.
Rajta kívül ugyanis mindenki tisztán látja, a színésznői karrierjét ki tudja hol és miként építgető igazi anya biztosan nem látogatja meg lányát karácsonykor. Beaker azonban egy nyári üdvözlőlap üzenetét („Esetleg Karácsonykor?”) szó szerint vette, és már alig várja az együtt töltött ünnepeket.
Szerencsénkre nem csak ezt a drámát nézzük 173 oldalon keresztül, hanem ezzel párhuzamosan az iskolai színjátszókör legújabb produkciójának előkészületeit is, ami egyszerre vicces és jelképes, hiszen az ünnepi műsor Dickens örökbecsű darabja, a Karácsonyi ének lesz.
Aminek a szereposztása komoly vetélkedést gerjeszt a diákok között, s ez alól Tracy – „mindenhez jobban értek” – sem tudja kihúzni magát. Ekkora tolongásban egy pillanatig sem csodálkoztam, hogy állandó kavarás és nehézségek fokozzák a feszültséget, s jó darabig senki sem tudja, ki játssza majd a főszerepet.
Wilson ismét remekel, hiszen nem csupán kikerült egy halom csapdát, amelyek könnyen szirupos, súlytalan fércművé silányították volna könyvét, hanem egyszerre szórakoztat a nem is kicsit lökött Tracy iskolai-intézeti ámokfutásaival, miközben azért egy-egy mondattal testközelbe hozza a szülő nélküli gyermekkor minden nyűgét.
Egyetlen ponton vagyok bizonytalan: nem tudom eldönteni, mennyire hihető, hogy a történetben csak jóindulatú és megértő felnőttekkel találkozunk. A nevelők jólképzettek, gyerekcentrikusak, Cam megannyi elutasítás után is kitart Tracy mellett, stb.
Nick Shratt rajzai ezúttal is mesések, például Tracy frizurája gazdájához hasonlóan kezelhetetlen és nevelhetetlen, ezért aztán úgy meredezik szanaszét, mint egy rosszul összehordott szénaboglya, amit ráadásul egy pajkos forgószél és egy viháncoló cserkészcsapat is meglátogatott.
Még valami: Tracy képzelőereje fikarcnyit sem csökkent, ugyanolyan könnyedén megálmodja és filmszerű alapossággal leírja jövőjét, mint ahogyan a legképtelenebb „füllentések” kiröppennek a száján.