Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

René Goscinny – Albert Uderzo: Asterix, a gall

Ezt is megértük, Tintin kalandjai után az Egmont újabb klasszikus európai képregényhős kiadását kezdte el. Igazság szerint úgy vagyok az Asterix történetekkel, mint az Arany, Jókai vagy Petőfi kötetekkel, vagyis véleményem szerint az első tizensok rész hozzátartozik az alapműveltséghez (a többit nem olvastam még, így nem tudok mit mondani róluk), és ezért folyamatosan elérhetőnek, üzletben megvásárolhatónak kellene lenniük. Ettől még sajna messze vagyunk, de ez a tény csak növeli az újrakiadás jelentőségét.
 
Ami egyébként igaz is meg nem is. Ezúttal nem a korábbi fordításokat olvashatjuk, hanem Bayer Antal új szövegét, ami ugyan nem olyan szellemes, mint a Forum Könyvkiadós volt annó, ellenben szöveghűség terén sokkal megbízhatóbb, s nem utolsó sorban magyarosabb is. Korábban már olvastam, de nem igazán tudtam mire vélni a híresztelést, miszerint némileg újraszínezték a képeket. A valóságban ez úgy néz ki, hogy egyes szereplők ruházata más színben pompázik. Például Caius Bonus az eddigi fehér helyett zöld színű ruhát visel, a páncélja bronzos lett, alsónadrágja pedig kék helyett élénkpiros. Elsőre meglepő, de az összhatást nézve ez jobb, mint a korábbiak. Ez a fajta módosítás cseppet sem egyedülálló, hiszen például az évek során Tintin kalandjai is rengeteg módosításon estek át, mire elnyerték a mai, végleges(?) formájukat.
 
Időnként a háttérszínek is megváltoztak. Például a 21. oldal harmadik sorának utolsó kockája eredetileg élénkzöld fűbe helyezte el a szétpofozott légiósokat, akik ezúttal halványsárga alapon heverésznek. Vagy ott van a 32. oldal legalsó sorának középső képe, amelyet eddig kevés sárga és sok piros uralt. Most viszont minden részletet külön kifestettek. Gondolom arra is emlékszik mindenki, milyen fura és érthetetlen volt mondjuk a 33. oldalon, az egyenlilásított légiósok alakja. Ennek most vége, minden figura kiszínesedett. Egyszóval elsőre nincs nagy különbség, de ha jobban megnézzük, bizony nagyon sok helyen változtattak. Úgy sejtem, ennek az aprólékosságnak köszönhető az őszre ígért második kötet csúszása is. Még egy apróság, ami ide tartozik: a szövegbeírás jó, a korábbi verzióknál előforduló üres foltokat szinte teljesen sikerült megszűntetni.
 
Van abban valami bámulatos egyébként, hogy az eredetileg 1959-ben megjelent képregény a mai napig nem veszített hatásából, és ugyanúgy elszórakoztatja a mai fiatalokat/felnőtteket, mint annak idején az akkoriakat. Emögött nyilvánvalóan titok rejlik, de remélem senki sem gondol Panoramix druida varázsitalára; sokkal inkább annak az egyszerű, de nagyon jól kitalált, tetszés szerint többféle mondanivalóval felruházható viszonyrendszernek, ami az Asterix történeteket jellemzi. Ifjak és még ifjabbak megelégedhetnek a történelmi témájú képregény kategóriával, ami kiválóan megidézi a gallok dicsőségét a római sasok árnyékában. Vér sehol, de rengeteg Bud Spencerre emlékeztető pofozkodást láthatunk, amelyek korántsem olyan öncélú gonoszkodások, mint milyeneket mondjuk a Tom és Jerry történetekben láthattunk, de azért kellőképpen látványosak – és nem utolsó sorban viccesek. Ráadásul ezek a verekedések éppúgy a gall hétköznapok részei, mint mondjuk az ebéd vagy a falugyűlés.
 
Miközben korunkat a városlakók jellemzik, Asterix kimondottan a falusi értékeket és a közelebbről meg nem fogalmazott „barbár” világ előnyeit népszerűsíti. Ezek a falusiak úton-útfélen rácsodálkoznak a globalizált világ értelmetlenségeire, és saját világuk átláthatósága/egyszerűsége miatt érzett elégedettséggel térnek mindig haza gallfalvába. Kis túlzással a globalizáció-ellenes küzdelem első harcosait köszönthetjük bennük. Ezen az állításon persze mind Asterix, mind Obelix jót nevetne – elvégre egyszerű személyiségük gyakran hajlik a derűre, és a rendszeres étkezéseknek köszönhetően képtelen a tartós komorságra. A humor mindig is a sorozat fő erénye volt, mind a képi, mind a verbális viccek gyakorta feltűnnek a füzetekben. S akkor még nem is szóltunk a nevekről, amelyek legalább annyira humorosak, mint ötletesek. A törzsfőnököt ezúttal is Hasarengazfixnek hívják, a borzalmas hanggal megáldott bárdot Hangjanixként emlegetik, a kistermetű légionáriust pedig Caligula Minusnak.
 
A nyitó történetből kiderül, minek köszönhetik a gallok legyőzhetetlenségüket, egyúttal megismerkedünk a sorozat főszereplőivel, s pár emlékezetes római pofával. Egyszóval ígéretes kezdet, remélem ezúttal a kiadó végigviszi a sorozatot (pár évvel korábban ugyanis volt már egy hasonló próbálkozás részükről).


Galgóczi Tamás - 2010. november 14.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!