Főkép Kezdetben a képregény mindenekelőtt az olcsó szuperhős-mesék közvetítő közege volt; a legponyvább sci-fi, a tényleges tudományosságot csupán nyomokban magában hordozó fantasztikum. (A pár kockából álló, karikatúraszerű kép-tréfa, a cartoon strip valójában különálló műfaj, mely nem összekeverendő – és voltaképp nem is összevethető – a valódi képregénnyel.)
Ám a sokszor túlburjánzó fantázia magvai kicsíráztak, és a sarjadék végül valami egészen fenomenális jelenséggé nőtt, terebélyesedett.
 
E felnövekedett, inkább felnőtteknek, mint gyerekeknek szóló képregény lényegi eleme továbbra is a mítoszteremtés maradt, ám az eszköztár immár esztétikailag jóval összetettebb, emellett sokkal irodalmiasabb.
A szimbólumok kidolgozottabbak, ahogy alaposabban átgondolt, és egyre inkább külső utalásokkal megtámogatott az új mitológia is, az elbeszélés-technikában pedig egyre tudatosabban élnek a töredezett, az eseményeket több (többnyire korlátozott) nézőpontból láttató cselekménykibontás biztosította lehetőségekkel.

Mindehhez hozzáadódik még a színek és az egyéb grafikai megoldások újszerű használata, és kész is a korszerű, igényes képregény. E modern szuperhős-mesék közé tartozik a Mike Mignola által megálmodott és John Byrne-nel közösen megvalósított első Hellboy-kötet is.

A Pokolfajzat története a náci Németországból indul ki, ahol egyes államvezetőknek a paranormális iránti érdeklődése adja az ötletet, hogy a Ragna Rok hadművelet részeként, bizonyos földöntúli erők megidézésével újabb – eleven – szuperfegyvert állítsanak elő.
A földi létre hívott lény azonban nem a szertartás helyszínén, a Skócia partjai mellett lévő Tarmagant-szigeten, hanem Anglia East Midlands régiójának egyik templomában jelenik meg, ahol már várnak rá az amerikai hadsereg speciális – a Szabadság Fáklyája vezette – különítményének tagjai.
 
Évtizedekkel később, mikor Hellboy már a Paranormális Kutató- és Védelmi Hivatal szolgálatában igyekszik kinyomozni egy holt tó közepén álló, halálra ítélt ház átkának titkát, végül kiderül, hogy a nácikat lóvá tevő médium nem más, mint a híres orosz szerzetes és látnok, Grigorij Raszputyin, aki az Ogdru Jahad, a gonoszság magja, a bolygót porrá rombolni készülő kígyó megidézésével – ám puszta eszközként – akarja átvenni az uralmat a világ felett.
Tetteit különös béka-invázió kíséri, Hellboynak és csapatának pedig mindenáron meg kell akadályoznia, hogy a hét kőgubóban szunnyadó kígyó tudatra ébredjen.
 
Az irodalmi utalások egyértelműek. A tébolyult isten e világi megtestesülése, a kőszörnyeteg Lovecraft képzeletének iszonyú teremtményeit idézi, a szétdőlni készülő tóparti épület Poe Usher-házára emlékeztet, míg az északi sarki expedíció ugyanúgy köthető Lovecraft és Poe, mint a tudományos fantasztikum anyjaként számon tartott Mary Shelley műveihez.
Mindezek azonban csupán a leginkább magukat adó, kiragadott példák, melyekhez hasonlót tucat számra lehetne találni még a kötetben.
 
Mára közhellyé vált, de mint minden közhely, igaz: a képregény megvetett, leértékelt közlési formából a komolyan vett irodalom szintjére jutott. (Mi sem mutatja jobban ezt, mint hogy az angolban egyszerű comic book-ból graphic novel-lé avanzsált.)
Vizuális-narratív médiumként ma már filmrendezőket ihlet meg beállításaival, cselekményvezetésével és jellegzetes „snittjeivel”, ugyanakkor számos képregényhős történetét ténylegesen vászonra is álmodták, és ez a sors a Hellboyt sem kerülte el – Pokolfajzat címen, némileg felvizezve a mozik közönsége is jól ismeri alakját és kalandjait.