Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Philip K. Dick: A Titán játékosai

A Galaktikus cserépgyógyász óta megjelent négy Dick könyvet nem olvastam, azzal a regénnyel bizony besokalltam, kellett két év szünet. De ez sem az igazi, továbbra is azt érzem, hogy a legjobb könyveit már kiadták. Persze, mihez képest. Elég sok író soha az életben nem fog olyan jót írni, mint amire én azt mondom, Dick-től közepes...
 
Ez egy teljességgel tipikus PKD regény, és most már határozottan az az érzésem, hogy emberünk a könyvei útján igyekezett megszabadulni félelmeitől, frusztrációitól, pszichés problémáitól.
S tette ezt úgy, hogy az összes elképzelhető verziót végigvette, méghozzá az alapötletből kiindulva egész világokat építve fel. Pontosabban az összes elképzelhető rossz verziót. Az sajnos fel sem merült benne, hogy a dolgok jól is alakulhatnak...  pedig micsoda könyveket írhatott volna azokból is!
 
Érződik az is, hogy egy nagyon termékeny időszakban (1963-ban) írta a regényt, ugyanakkor viszont elkapkodva. Hangulatában is hasonlít az ugyanezen korszakban íródott könyvekre (például Időugrás a Marson, Dr. Vérdíj, Várjuk a tavalyi évet, Az Alfa hold klánjai), de össze sem lehet hasonlítani az első nagy sikert hozó ’61-es Az ember a Fellegvárban-nal vagy a ’64-es Palmer Eldritch három stigmájával.
 
Jelen regényben a Földet a Szaturnusz Titán nevű holdján élő vug-ok felügyelik, és ők hozták le a terraiaknak a Blöff nevű, Monopoly-szerű játék szabályait is.
Mivel a földi népesség igen gyér (ugyanis a háborúk után megmaradt populáció zöme sterilizálódott), a játék egyik célja újabb és újabb párok létrehozása a Birtokosok között, akiknek mégis nagyon ritkán van májzlijuk, vagyis csak alig fordul elő terhesség.

De vannak Birtoktalanok is, akik a különféle birtokokon élnek, ám ők nem játszhatnak. Igen, és ez még csak az alap, merthogy, amellett, hogy idővel kiderül, a játék tétje sokkal nagyobb, s az ellenfél veszedelmesebb, mint a szereplők valaha gondolták, Dick ide is behozza „régi jó barátait”, a pszichotikus drogokat (avagy gyógyszereket), és ezek segítségével előbb-utóbb eléri, hogy az olvasó összezavarodjon, és elveszítse a fonalat.

Ez sok könyvében remekül működik, csak plusz fűszert, ízt, izgalmat ad hozzá – itt nem, nálam legalábbis. Az olvasó nem tudja, ki vug, ki terrai, mi valóság, mi valamelyik szereplő drogos látomása, de valahogy a végére sem áll össze a kép.
Konkrétan a befejezés meg olyasmi trükkel zárul, amit Dick óta rengetegen használtak, legutóbb például az Eredet című filmben, magyarán az ember nem tudhatja biztosan, hogy mi van. Ez, mondhatni, PKD-nél alap, itt mégsem az igazi.
 
Ezzel együtt a könyv szintén tipikusan dick-i, nyomasztó hangulata nagyon is ráül az olvasóra, és a cselekmény hirtelen váltásaiban mégis van annyi, hogy ne lehessen a vége előtt abbahagyni.
Emellett van pár momentum, ahol Dick humora is megcsillan. Ezek sem tőle idegen poénok, de jót tesznek az egésznek. Mert amúgy, minden rajongásom mellett is, már egy ideje zavarnak a visszatérő motívumok, Dick fixációi, meg hogy karakterei sokszor sematikusak, és alig tudunk meg róluk valamit.

Itt például a főszereplő Pete Garden messze laposabb és klisésebb (PKD-i mércével!), mint a lemezboltos Joe Schilling, vagy épp Mary Anne, a nagy kérdőjel, akikből viszont nem hozza ki a lehető legtöbbet.
 
Az érzékeken túli érzékelés, illetve tudományosan meg nem magyarázható cselekvés különféle verziói (prekogníció, telekinézis, gondolatolvasás) nagyon fontos szerepet játszanak a regényben, és ebben is tetten érhető Dick sajátos vonzalma és hozzáállása a drogokhoz, illetve a pszichés betegségekhez meg azok gyógymódjaihoz.

Ha az ember odafigyel, millió helyen észreveheti az írót a regény mondataiban, ahogy a valóságot vizslatja és kérdőjelezi meg.
Mindez bizonyos fokig szerintem hasznos, és jelen világunkban pláne szükséges a túléléshez, de Dick-nél beteges méreteket öltött. Amint már számtalanszor megállapítottuk, jelen korunk világát simán előre látta, de úgy sejtem, ha nem halt volna meg 1982-ben, akkor sem húzta volna sokkal tovább, az ő érzékeny agyával ezt a mai kort nem lehetett volna élve elviselni...
 
Végül még annyit, hogy a szövegben zavaróan sok az elütés, különösen a t betű hiányzik sűrűn. Agavééktól nem ezt szoktuk meg, vegyenek Pék Zolinak egy új billentyűzeteT.

Kapcsolódó írás:Lawrence Sutin: Isteni inváziók - Philip K. Dick élete

A szerző életrajza

Részlet a regényből


Uzseka Norbert - 2010. szeptember 10.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!