Főkép A Titokzatos Benedict Társaság egy jófajta ifjúsági regény, egyben egy immáron három részes sorozat nyitánya, amit elsősorban 9-14 éves gyerekeknek tudok ajánlani, meg bárkinek, aki szereti a kalandokat, a fejtörőket, a jól kitalált szereplőket, és a szórakoztató, izgalmas történeteket.
 
A regénynek négy gyerek és két felnőtt főszereplője van. Előbbiek mind egy fura hirdetésre jelentkeznek, amiben tehetséges gyermekeket keresnek – és a nehéz vizsgákon csak ők négyen jutnak át.
Nagyon különböznek egymástól, két dolgot kivéve: mindannyiuknak van valamiféle tehetsége, olyasmi, amitől még nem lesznek szuperhősök, de a nagy átlagból mégis jócskán kimagaslanak.

Elsőszámú főhősünk, Reynie Muldoon például, amellett, hogy gyorsan olvas és jól tanul, és kiváló a megfigyelő képessége, a rejtvények megfejtésében jeleskedik. A másik pedig, hogy ilyen vagy olyan értelemben, de egyiküknek sincs anyja-apja.
 
Négyüket azért gyűjti össze Mr. Benedict, a kissé bogaras tudós, hogy rájuk bízza a világ megmentésének ügyét. A világot ugyanis egy Lex Kampets nevű egyén veszélyezteti, aki csodálatos gépén rejtett üzeneteket sugároz az emberek fejébe, és már nagyon közel áll hozzá, hogy ördögi tervét véghezvigye.

Amihez azonban gyerekekre van szüksége, és itt jön a képbe a fantasztikus négyes: becsempészik őket Mr. Kampets különleges intézetébe, ami a Senkise-szigeten található, és ami kb. egy speciális magániskola illetve egy szigorúan őrzött kutatási intézmény keveréke. Ott aztán hőseinkre rengeteg kaland, izgalom és rejtély vár – és nagyon úgy tűnik, hogy feladatuk megoldhatatlan…
 
Nem állítom, hogy A Titokzatos Benedict Társaság az új Harry Potter, de mindenképp kimagaslik a mai ifjúsági/gyerekirodalmi dömpingből. Stewart remekül adagolja és keveri benne az agyat megmozgató rejtvényeket az izgalmas cselekménnyel, amikhez jó adag humort is ad, és az is kiviláglik, hogy ismeri a gyermeki lelket. Két fiú apjaként illetve kreatív írás tanárként az el is várható.

Az is tetszik, hogy valahogy régivágású a regény: a felfedezés izgalma, a gyerekekkel megeső kalandok, maguk a szereplők, sőt Carson Ellis rajzai is régebbi olvasmányélményeimet idézik, bár a tempó, a fordulatosság ki fogja elégíteni a mai olvasók elvárásait is.
Mintha Pottert kevernénk egy kevéske Momo-val (Michael Ende), némi Karcsi és a csokoládégyár-ral (Roald Dahl), s hozzátennénk jó adag angol gyermekirodalmat (például Edith Nesbit-től).
 
Akadt pár húzás ugyan, amit én picit fölöslegesnek éreztem, de nem vészesek, meg ha annyi idős lennék, mint Reynie-ék (11-12 éves), akkor biztosan azok sem zavarnának. Meg aztán érettebb fejjel tudom értékelni a sztoriba szőtt összeesküvés-elméletet, meg azt, hogy Stewart egy évvel a világgazdasági válság kirobbanása előtt holmi Válságról írt…

Kedves, szerethető könyv ez, várom a folytatásokat!