Főkép Ahhoz képest, hogy milyen csekély lelkesedést váltott ki belőlem a Vámpírakadémia sorozat első két része, a harmadik meglepően tetszett. Na nem leszek eztán sem a sorozat rajongója, és még mindig igen sok kritikám maradt, de az eddigiek közül kétségkívül ez a rész sikerült a legjobban.

Ráadásul, ami egy sorozat esetében nem utolsó szempont, mostanra világosan látszik, hogy Richelle Meadnek volt egy határozott koncepciója, amikor belevágott a széria írásába - szép fokozatosan bomlik ki előttünk a morák és dampyrok világa, kötetről kötetre egyre többet tudunk meg róluk, és a cselekmény is egy szép ívet jár be.

Ha nem is győzött meg annyira, mint mondjuk Rowling annak idején a Harry Potter hetedik részével – ami bennem minden kétséget eloszlatott azt illetően, hogy megvolt-e a hét részre terjedő történet már az elején – Mead sorozata e tekintetben messze felülmúlja a csupán profithajhászásból folytatott végenincs szériákat.

A halál csókja története ott veszi kezdetét, ahol a Dermesztő ölelés véget ért: Rose és Lissa visszatértek az akadémiára, élik világukat, Lissa folyamatosan romantikázik Cristiannal, Rose pedig folyamatosan epekedik tanára, Dmitrij után.
Aztán persze, ahogy az eddigi részekben is, egy csapásra felfordul minden, és a lányokat egyik megpróbáltatás éri a másik után. Annyi, hogy az már sok.

Akárcsak a filmeknek, a könyveknek is mintha felgyorsult volna a tempója az utóbbi években. Nyilván a célközönség azt várja egy ifjúsági fantasy-tól, hogy pörögjön a cselekmény, de nagyon, viszont egy szint után már abszolút hihetetlen és – már elnézést, de – marhaság, hogy ilyen rövid idő alatt ennyi minden történjen ezekkel a szerencsétlenekkel.

Nem szeretem ezt a fajta túlpörgetettséget, hogy tízoldalanként be kell vetni egy újabb konfliktust, egy újabb hisztit, egy újabb félreértést, mert így semminek nincs ideje kifutni magát. Ami néha nagyon is kapóra jön az írónőnek, így simán ejteni lehet a kevésbé sikerült történetszálakat.
Amikből itt is van bőven. Rose testőrképzésének végére ért, egy hathetes terepgyakorlatot kell már csak teljesítenie, amit tűkön ülve vár, egészen addig, amíg ki nem derül, hogy tanárai nem Lissa mellé osztották be. Hiszti, világfájdalom, kiborulás.

Ezek után kiderül, hogy az első rész főgonoszának tárgyalására a királyi udvarba nem hívták meg Lissát és Rose-t. Hoppá! Hiszti, világfájdalom, kiborulás.
Némi női praktikák bevetése után csak eljutnak a tárgyalásra, közben megcsodálják a mora királyi udvart, kapunk egy kis gyorstalpalót a morák politikájáról, diplomáciai kavarásairól, és megismerjük közelebbről a mora királynőt, aki hogy-hogy nem, komoly terveket sző Lissával kapcsolatban, amelyeknek legnagyobb akadályát Rose jelenti. Hiszti, világfájdalom, kiborulás.

És így tovább… Komolyan mondom, ha hisztivilágbajnokságot hirdetnének, Rose Hathaway kisasszony simán megnyerné. Nehéz úgy megkedvelni egy sorozatot, ha a két főszereplő ennyire ellenszenves, idegesítő karakter.
Rose mindenen – de tényleg mindenen – hisztizik, meggyőződése, hogy az egész világ összeesküdött ellene, és nem viseli el, ha valami nem úgy van, ahogy ő eltervezte, Lissa pedig továbbra is egy elkényeztetett, önző, a széltől is óvott nebáncsvirág. A legnagyobb rejtély az egészben pedig az, hogy mégis, hogy lettek ők ennyire jó barátok.

Az idegesítő főszereplők mellett azért akad néhány jól megrajzolt mellékszereplő is, akik közül nem egy érdekesebb, mint Rose és Lissa, az meg külön öröm, hogy néhány, az első résztől folyamatosan jelen lévő szereplő most nagyobb szerepet kap.
 
A könyv – és egyre inkább úgy tűnik, hogy az egész sorozat – fő kérdése továbbra is az, hogy harcoljanak-e a mora vámpírok a dampyr testőreik mellett, vagy sem.
Akár érdekes is lehetne, és még azt is írhatnám, hogy jó a kérdésfeltevés, és izgalmas történetet szőhetne köré Mead, ha nem tartanám még mindig óriási nagy hülyeségnek az egész sorozat kiindulópontját, miszerint a morák ugyan tudnak varázsolni, de azt – homályos, soha nem részletezett – etikai megfontolások miatt nem használják, helyette a dampyr testőreik védelmére hagyatkoznak, akik félig emberek, tehát a harcokban hullanak mint a legyek.

Ehhez kapcsolódik Rose dilemmája, amit úgy tűnik, még előtte egy testőr sem kérdőjelezett meg, jelesül hogy mi a túróért áldozná fel az életét valakiért, aki amúgy simán meg tudná védeni magát mondjuk azzal, hogy felgyújtja az ellenségét.
Ráadásul még mindig vannak homályos foltok Mead vámpírvilágában, például még mindig nagyon keveset tudunk a gonoszt megtestesítő strigákról, így a további kötetekre is van még muníció, ráadásul ahogy befejezte ezt a harmadik részt az írónő, nincs olyan olvasó, aki – még ha nem is rajong a sorozatért – ne várná tűkön ülve a folytatást.

Valamit nagyon megtanulhatott a hölgy a kreatív írás órákon, mert a műfajban szokatlanul erős és bátor cliffhangerrel vetett véget ennek a résznek. Komolyan mondom, csak pislogtam és tátogtam, hogy ezt most tényleg megcsinálja? És megcsinálta!
Amivel simán elérte, hogy én is tűkön ülve várjam a folytatást, főleg azért, mert kíváncsi vagyok, lesz-e olyan bátor, hogy megtegye azt a bizonyos lépést, vagy valami csavarral visszaevez a romantikusabb és olvasóbarátabb vizekre. Remélem, az előbbi.

Részlet a regényből