Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Neil Gaiman: A temető könyve

Ha azt mondom, hogy az Amerikai istenek (2001) óta ez Gaiman legjobb könyve, akkor nem mondtam olyan sokat, tekintve, hogy azóta csupán egyetlen regény (Anansi fiúk) meg persze egy rakás ifjúsági mű (köztük a Coraline), illetve képeskönyv került ki a kezei közül.

Mi több, A temető könyve is ifjúsági regény, de tényleg az, nem kisregény, nem hosszabb lélegzetvételű novella, még ha nem is hosszú. Amellett, hogy elnyert két rangos sci-fi/fantasy díjat is 2009-ben (Hugo, illetve a Locus-t ifjúsági kategóriában), a Newbery-t is megkapta, ami a legnagyobb amerikai gyermek/ifjúsági könyves elismerés.
 
Pedig ez bizony egy sokszor félelmetes, sötét sztori, ami zömében a temetőben, holtak között játszódik.
El tudom képzelni, hogy a Harry Potter sorozat sikere nélkül nem nyerhetett volna ilyen díjat egy ilyen regény. De ennél is fontosabb az, hogy Gaiman nem szimplán meglovagolja a jól menő vámpíros-gothic-emo vonalat. Egyrészt mert ő jóval korábban is írt ilyenekről, másrészt mert, nos…

Ha azt írom, hogy leiskoláz minden ilyesmi könyvet, a Twilighttal kezdve, az talán sokakat elijeszt, pedig épp arra szeretnék rábeszélni mindenkit, akinek ez a vérivós-romantikus vonal bejön, hogy vegye meg ezt a könyvet, mert annyira jó!
 
A történet egy Senki Owens nevű fiúról szól, akinek szüleit és testvérét meggyilkolják, ám ő, az akkor még kisbaba megmenekül, és egy régi temető lakói fogadják maguk közé. A holtak szellemei között nő fel, megtanulja különféle fortélyaikat (például képes szinte láthatatlanná válni, meg falakon átmenni), és jobbára remekül érzi magát, ám ahogy nyiladozik az értelme, úgy válik egyre kíváncsibbá a külvilágra.
Csakhogy nevelőszülei, illetve gyámja (aki vámpír) óva intik attól, hogy elhagyja az ódon temetőt, ugyanis a gyilkos még mindig ott van valahol kinn, és a fiút keresi. Nem mintha lakhelye teljesen biztonságos volna, meg aztán néhanap járnak oda élő emberek is…
 
A könyv novella szerű epizódokban tárja elénk az egyre növekvő Sen életének fontos eseményeit.
Természetesen a végső nagy összecsapás sem marad el, még ha nem is kapunk mindenre választ, de ezt a történetet Gaiman írta, ő pedig többek között arról híres, hogy a legelkoptatottabb klisét is képes új tartalommal megtölteni, ellenben irtózik attól, hogy ezeket „eredeti felhasználási módjuk” szerint alkalmazza. S persze a rá oly’ jellemző fura figurák és helyek is felbukkannak.
 
Az eltalált alapötlet, Gaiman remek stílusa, valamint régi társa, Dave McKean illusztrációi (melyek leginkább a David Almond-dal közös A vadóc-ra emlékeztetnek) miatt igazi csemege ez a regény, de olyan fene nagy megfejtés azért nincs benne, abban az értelemben, ahogy például a Sandman képregénysorozatban.

Még ez a temetős téma sem annyira eredeti, elég csak Ray Bradbury számos rövidebb-hosszabb írására, vagy Peter S. Beagle Egy csöndes zug című regényére utalnom, melyek talán mélyebbre is ásnak.
De még akár Thornton Wilder A mi kis városunk című színdarabja is ihlető lehetett. Neil mondjuk azt mondja, A dzsungel könyve volt az egyik kiindulópontja.
 
Ugyanakkor Gaiman annyira jól adja vissza, milyen lehet egy tinédzserré érő fiúnak felnőni a temetőben, mint teszi mindez őt a hétköznapi emberektől különbözővé, hogy biztos vagyok benne, a hasonló korú olvasóknak nagyon sokat adhat.
De nem csak nekik. Nagy erénye a könyvnek a pókháló finomságú humor, a holtak és a jelen közti évszázados, néha évezredes különbségek ügyes ábrázolása (római kori meg kelta síremlék is akad abban a temetőben!), de feszültség fokozás tekintetében is rendben van.

Sőt, barátságról, szerelemről is megkapóan ír. Leginkább mégis azért tetszett nekem, mert a végéhez közeledve az volt az érzésem, hogy Gaiman ezt a saját gyerekeinek írhatta, arról, milyen látni, ahogy felnőnek, és aztán a végén a köszönetnyilvánításnál kiderült, hogy jól éreztem. (Arról nem beszélve, hogy a könyvbeli temető egyik mintájául az a londoni Highgate Cemetery szolgált, ahol jelen sorok írójának is volt szerencséje egyszer sétát tenni.)
 
A temető könyve talán attól működik olyan jól, hogy szinte mindenki tud hozzá kapcsolódni, „aki valaha gyerek volt”, illetve aki egyszer majd halott lesz. Mert talán ad némi vigaszt, vagy akár csak egy másik nézőpontot a halál kapcsán.
Igen, akármennyire divatosak az élőholtakról szóló sztorik, a halál kérdése még mindig tabu, és nagyon jó, hogy Gaiman ilyen jó érzékkel, finoman, de nem túlfinomítva írt róla. Attól még, persze ez csak egy mese, de a „Danse macabre” című, minden túlzás nélkül költői szépségű fejezet olyan, hogy bárcsak igaz volna.

Részlet a regényből


Uzseka Norbert - 2010. június 18.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!