Főkép Hazánk huszadik századi története során gyakran előfordult, hogy a hatalom bírálatát csak humoros/szatirikus formában tudták elmondani azok az írók/rendezők, akik valamiért tarthatatlannak érezték az adott helyzetet. Példa erre mondjuk Bacsó Péter klasszikusa (A tanú), vagy Jeles András szintén betiltott filmje (Álombrigád), na meg persze Tímár Péter Egészséges erotikája. De nem csak erről a rendszerről volt mit mondani, hanem az 1945 előttiről is. Persze ezt már akkor sem szerették, így nem csoda, ha az 1939-ben a Népszava oldalain folytatásokban megjelenő bakterház nem nyerte el az akkori hatalom tetszését.

Pedig első olvasatban ez csupán egy zseniálisan megírt humoros novellafüzér, amelyben a főszereplő Regős Bendegúz meséli el kisebb-nagyobb kalandjait, amelyek a fővárostól nem is olyan messze található bakterházban estek meg. Telis-tele van szállóigévé nemesült mondatokkal („Varnyú mondja a szemednek, hogy csecse golyó.” vagy „Hova lyukadna ki a világ, ha minden halott ilyen csúnya ordítozást csapna?”), és emlékezetes jelenetekkel. Mert hiszen ki tudná elfelejteni a gombóccsatát vagy az eljegyzést? A féktelen nevetés közepette még azt is elnézi az olvasó, hogy a történet időrendje kusza, a bakter felesége időnként jelen van, máskor viszont már néhaiként utalnak rá, a befejezés pedig gyakorlatilag olyan érzést kelt, mintha szövegelés közben leütötték volna a mesélőt, s ennek örömére mindenki mehet haza.

Mindezt azonban felejteti a szereplők és a környezet valószerűsége. Ez utóbbi nyilvánvalóan Rideg gyerekkorának köszönhető, aki tanyán nevelkedet, de biztosra veszem a bakter személye részben az író MÁV-altiszti múltjának köszönhető. A nyelvhasználat pedig egyszerűen fenomenális: egyszerre élvezhetjük a tájszólást és az iskolázatlan emberek szófordulatait, közben számtalan mára elfelejtett kifejezéssel leszünk gazdagabbak. Azonban a történetnek vagy egy másik olvasata, ami bizony kíméletlen kritikával illeti a korabeli falusi emberek elmaradottságát. Ez a vélemény már Móricz Zsigmond kései novelláiban is megfogalmazódik, de talán Rideg humoros tálalásában még nyilvánvalóbb. Amikor a piócás embernek nagyobb becsülete van a tudománynál, amikor Gugás Palcsi szelleme napokig felborítja a bakterház életét, amikor a babonamadzag hozzátartozik a hétköznapokhoz – nos ez inkább középkor, mint a szellem évszázada.

Ráadásul a tudatlanságnak egyenes következménye (legalábbis Rideg szerint) az érzéketlenség, amivel a szereplők egymással szemben viselkednek. A felnőttek folyamatosan verik Bendegúzt (a gyereket), s gyakorta örvendeznek a kárára. Cserébe áldozatuk ott és úgy vesz magának elégtételt, ahol csak bír. Az is jellemző, hogy a felnőttek nem csak a kisebbet, hanem egymást is rendre eltángálják alkoholos állapotban. Igazából senkitől sem kap szeretett (ebben hasonlít Móricz Árvácskájára), egyetlen barátja (Koncz bácsi) együttérzés helyett pusztán jól szórakozik a sztorik hallatán, ötletei pedig csak újabb bonyodalmakat okoznak.
 
A történet népszerűségét részben a filmváltozatnak köszönheti, ami ugyan terjedelmi okokból csupán részleteket emel át a könyvből, és főként a humorra helyezi a hangsúly, de parádés szereposztása révén (Haumann, Koltay, Pécsi, Horváth, Csákányi, Bánhidi) időtlen klasszikussá vált – akárcsak Rideg Sándor első regénye.

Részlet a regényből