Főkép Az iráni származású, Franciaországban élő és alkotó Marjane Satrapi a személyes ihletésű képregények talán legfigyelemreméltóbb darabjait produkálta az elmúlt tíz évben.
Többszörösen díjnyertes Persepolisa Art Spiegelman Maus című holokauszt-képregényéhez hasonlóan egyszerre önéletrajzi jellegű és történelmi témájú, mely az iszlám forradalom utáni vallási fanatista Iránba kalauzolja az olvasót - fajsúlya is, hatása is igen nagy, hangvétele pedig - miközben nem egyszer humoros és elbájoló - nagyon komoly.
 
Az Asszonybeszéd az eredetileg négy kötetben megjelent Persepolis második felének írása-rajzolása közben született azzal a céllal, hogy a szerző Iránhoz és családjához fűződő kellemesebb emlékeit idézze fel.
Mint ahogy a könyvből kiderül, Satrapi családjában a nők egyik kedvelt időtöltése volt az ebéd, illetve vacsora utáni teázás, melyet sűrűn használtak a férfiak, a párkapcsolatok és a szex kérdésköreinek egymás közti megtárgyalására (vagy ha úgy tetszik, mások kibeszélésére).

Az ilyenkor elhangzó történetek és gondolatok gyakran humorosnak bizonyultak, holott legtöbbjük vidámnak egyáltalán nem nevezhető élményekből táplálkozott.
Volt, akit tizenhárom évesen egy nála ötvenhat évvel idősebb tábornokhoz adtak feleségül, volt, aki a nászéjszakán véletlenül borotvapengével sebezte meg hozzákényszerített férje nemi szervét, volt, aki a nagy szerelemben nem jött rá, hogy szíve választottja egy aljas hozományvadász, de volt olyan is, aki négygyermekes anya létére még sosem látott péniszt.

Bizony sok konfliktus ered a házasság intézményéből: csak keveseknek jutott olyan férfi, akivel öröm az együttlét, nem pedig kényszer, így aztán a szamovár körül összegyűlt nők elég nagy hányada szerint a dolognak voltaképp semmi értelme. „Mi, asszonyok mindig pórul járunk a végén. Mindent a férjünknek rendelünk alá. Ők pedig kihasználják ezt.” - mondja a Persepolisból már ismert nagymama.

Ennyiből úgy tűnhet, az Asszonybeszéd a forrongó feminizmus egyik élműve, pedig távolról sem. Tapasztalatcseréről és egyéni sorsokról van itt szó, olyan nők tolmácsolásában, akik elvileg nagyon is rajonganának a férfiakért és a szexualitásért, ugyanakkor csadorban és kendőben kénytelenek járni naphosszat.
Bár ez utóbbi mozzanatra a kötet nem különösebben koncentrál, a Persepolist nagyszerűen használhatjuk keretként a mű pontosabb értelmezéséhez - persze csak ha akarjuk, egyébként nincs szükség különösebb előtanulmányokra, hogy magunk is teát szürcsölgetve egy óra alatt végigolvassuk a fotelben.

A könyv által előhívott érzések bátran nevezhetők univerzálisnak, és természetesen szó sincs róla, hogy kizárólag a női olvasók számára képviselnének értéket.

Nyilvánvaló, hogy a műben egyetlen hosszú délutáni beszélgetésnek ábrázolt eszmecsere valójában több részletben zajlott le, a szerző azonban rendkívül ügyesen gyúrja őket össze egy folyamatos narratívává.
A beszélgetés menete és iránya annyira következetes és természetes, hogy a jellegzetesen egyszerű képi világ ellenére is hús-vér emberek dialógusát véljük hallani, mintha csendes kívülállóként mi is a szobában ülnénk.

Satrapi tudatosan vonja be az olvasót: a Persepolis rendezett, apró képkockáit teljesen elhagyja, akárcsak a narrátorhangot – keret nélküli paneljei időnként egész oldalra rúgnak, önmaga (Marjane) pedig itt mindössze egy a trécselő nők közül.

Az Asszonybeszéd (témájából és jellegéből fakadóan) meglehetősen szövegcentrikus, a képi narráció gyakran csak illusztrációjául szolgál az elhangzottaknak, de az is világos, hogy egy ilyen rövid terjedelmű, behatárolt időben és térben játszódó, verbális kommunikációt megjeleníteni próbáló mű esetében a rajzok feladata nem nagyon lehet más, mint az olvasási „flow” zökkenőmentes fenntartása – ez pedig maradéktalanul teljesül.
 
Sokan a Persepolis erejét hiányolják a kötetből, ám ez téves hozzáállás. A mű nem véletlenül foglalkozik keveset az iráni hétköznapokkal vagy politikával: elsősorban azt mutatja be, hogy ebben az általunk kevéssé ismert, illetve sokszor előítéletekkel kezelt országban is hajszálra ugyanolyan nők élnek, mint bárhol másutt a világon – ha nem belevalóbbak és szívósabbak.
Mert itt a szex korántsem tabu: a hetven éves nagymama pontosan ugyanannyira érdeklődik a dolog iránt, mint nemrégiben felnőtt korba lépett unokája.
 
Az Asszonybeszéd ajánlott olvasmány mindazoknak, akik egy komoly világ könnyedebb oldalát is szeretnék megismerni, ám ugyanakkor valami emberire és érezhetően valóságosra kíváncsiak. A Nyitott Könyvműhely ez évi kiadványai között mindenképp dobogós helyet bérel ez a tenyérbe simuló kötet – vegyük kézbe, megéri!