Főkép Azt minden további nélkül elismerem, hogy a Dermesztő ölelés jól megírt regény, és hogy Richelle Mead becsületesen megtanulta az írásmesterség fortélyait.
Szinte folyamatos a pörgés, egymás után jönnek az izgi jelenetek, hol a vámpírok világában történik valami borzasztóság, hol pedig Rose (narrátor és főszereplő) magánéleté fordul „tragikusra”.

Ezzel nincs is semmi baj, időnként kimondottan szórakozató – a gondjaimat továbbra is az eredetiség hiánya és az amerikanizáció okozza. Ha ugyanis ledobunk minden rémisztő (horror) sallangot a történetről, nem sok marad.

Rose Hathaway tizenhét éves, iskolába jár, apját nem ismeri, anyukája túl sokat dolgozik, ezért nem jut ideje csemetéjének nevelésére, aki ezt a nyűgét szemtelenséggel és szájkaratéval ellensúlyozza.
Beleszeret egy nála idősebb tanerőbe, miközben saját korosztályának hímtagjait legfeljebb futó flörtre tartja méltónak. A suliban néhányan utálják, sokkal többen kedvelik, de ez nem is annyira érdekes, ugyanis egyszem tehetős barátnőjével osztálykirándulásra készülnek, ahol várhatóan mindenféle őrültségek történnek majd velük.
 
Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem ez így nem túl izgalmas és eredeti. Ezért aztán gyorsan takarjuk le az egészet a horror jótékony köpenyével.

A helyzet így sem lesz sokkal jobb, mivel továbbra is érvényben van az amerikás felfogás, ami alatt azt értem, hogy az évszázadok alatt kialakult európai vámpírmítoszt minden amerikai író(nő) saját elképzelése szerint alakítja át, s bizony a végtermék kellő magyarázat (új mítosz vagy ideológia) nélkül erősen sántít.
Továbbra sem tudunk meg semmit a vámpírok múltjáról, mibenlétéről, a világ működéséről – és még hosszan sorolhatnám.
 
Rose mindeközben (számomra legalábbis) hitelesen alakítja a tinilányt, aki végletes hangulatainak köszönhetően hol búskomoran gubbaszt szobájában, hol pedig a felnőtt léttel ismerkedik, és megpróbál felelősségteljesen viselkedni.
A köztes állapotban pedig mindenkinek beszól, s ráadásul jóval többet képzel magáról, mint amire képes, de ez egy pillanatig sem zavarja abban, hogy kritikus megjegyzésekkel illesse a felnőttek tetteit.
 
Megítélésem szerint a könyv leginkább a tízen-huszonéves olvasóknak íródott, akik számára ismerős az életérzés, de még nem olvastak klasszikus vámpír/horror történeteket.
Ez természetesen nem probléma, csak jelzem, ennél sokkal átgondoltabb vámpírtörténetek is léteznek.

Akár a kortárs művek között is, gondolok például Christopher Moore paródiájára (!), vagy Darren Shan kalandjaira. Vagyis a vámpírkodás nem korlátozódik a Szent Vlagyimir akadémia tanulóira, bőven van még olvasnivaló.

Részlet a regényből