Főkép Hissune-t nagy szerencse éri, amikor egyenesen Lord Valentine nevezi ki a számára megtisztelő, ám a legkevésbé sem izgalmas hivatalnoki munkakörbe. Utcagyerekből hirtelen kiváltságos ember lesz – még bőven gyerekfejjel –, hogy aztán rájöjjön, hogy a felnőttek világa bizony dögunalom.
A várt előléptetés meg késik, hiszen egy birodalom fejének nyilván más dolga is van, mint egy utcagyerek sorsának figyelése.

Még szerencse, hogy ott van a szigorúan titkos lélektároló. Ide adhatják le a majipoori lakosok az emlékeiket, hogy azokat más is átélhesse. Még gondolni is tilos a belépésre egy Hissune szintű hivatalnoknak.

A kíváncsiság, az unalom és persze a kifejezetten nem élemedett kor (a szabályok tiszteletének teljes hiánya) azonban nem ismer akadályokat és egy szép napon főhősünk előtt megnyílik a titkos hely, és a lehetőség, hogy régen elfelejtett emberek emlékeiben böngésszen. Mintha bevezették volna az internetet egy pesti lakásba száz évvel ezelőtt.
 
Majipoor egy nagy és régi világ tele legendákkal és hosszú történelemmel, a tároló pedig ennek a valódi lenyomata. Nincs történelemhamisítás vagy propaganda, nem a győztesek írták, hanem igazi emlékeket tartalmaz. Nyilván ezért titkos.

Nem kell gyereknek lennünk ahhoz, hogy megértsük milyen izgalmas lehet a felfedezése. A felnőtt olvasókban ekkor merülhet fel a kérdés, hogy hogyan is lehetne jobban bemutatni egy birodalom történetét, vagy magát az egész világot? Sehogyan.

Ettől lesz ez az egyszerű ötlet zseniális. Nem kell Silverbergnek elmesélnie a teljes mesét, bemutatnia minden részletet, kidolgozni kétszáz szereplőt és teleírnia háromezer oldalt. Minek? Nincs rá szükség.
Ott van nekünk Hissune, mint idegenvezető – és tényleg az volt –, aki a saját gyermeki tudatlanságát próbálja kiegészíteni. Nyilván nem a közigazgatási rendszer fejlődésére kíváncsi, amire mi sem.
 
Amit a kezünkben tartunk tehát, az egy nagy birodalom néha jelentéktelen lakóinak pár emléke, annak meghatározó korszakaiból.
A szemünk láttára derül fény arra az egyszerű közhelyes dologra, hogy a legendákat is bizony emberek élték át, és belülről nem a nagy tények, hanem az emberi semmiségek mozgatják a történelmet.

Szerencsére főhősünk nem az a kiábrándulós típus, így nekünk sem kell még egyszer átélnünk, a „felnőttek világa de gáz” traumát (már ha a való életünkben ez már megtörtént).
Ekkor döbben rá a felnőtt olvasó, hogy akkor mégsem csak történetek gyűjteményét tartja a kezében, van itt más is, hiszen Hissune a szemünk láttára válik felnőtté. Nem érett, megfontolt emberré, de a könyv végére határozottan nem gyerek már.
 
A felnőtt olvasót ekkor éri a harmadik meglepetés – legalábbis engem ekkor ért. Miszerint fel kell tennie magának a kérdést, hogy: Tényleg ilyen rég olvastam volna jó könyvet, vagy ez ilyen kiemelkedő?

Engem komolyan meglepett, hogy mennyire megtetszett a végére. Mert szórakoztató az oké, de arra aztán tényleg nem számítottam, hogy egy ilyen jól kitalált, rendesen felépített alkotást fogok letenni.
Látszik rajta a munka, na. Mondjuk végiggondolva, nem értem mit kell ezen csodálkozni: vannak kifejezetten jó írók is és Robert Silverberg egész egyszerűen közéjük tartozik.
 
A kötet itt is megvásárolható
 
Részlet a regényből