Főkép

Szerintem magát a történetet teljesen felesleges részletesen bemutatnom, mivel egyrészt ott van az öt legismertebb Verne regény között, másrészt az idők során annyiféle feldolgozás készült belőle (film, rajzfilm, zene, színpadi előadás), hogy kisebbfajta csodának számít, ha valaki mindezek ellenére nem találkozott vele vagy nem hallott róla.
 
Egyébként a könyv arról szól, ami a cím alapján sejthető.
 
Ez volt Verne harmadik regénye, amivel végre egyértelműen népszerű íróvá vált hazájában. Ekkor valósult meg Hetzel (kiadója és barátja) jóslata, miszerint nem csupán tehetséges, de az olvasók szeretik és igénylik ezeket a történeteket, melyek a Rendkívüli utazások sorozatcím alatt jelentek meg. S mintegy mellékesen megteremtődött Verne korábbi álma, a tudományos regény, ami nélkül napjaink sci-fije – ha lenne egyáltalán – egészen másként nézne ki.
 
Minden korszakos ötlet sorsa, hogy hatására seregnyi utánzó ragad tollat, akik jobb híján az eredetit megcsócsálva és visszaböfögve próbálnak megélni. Nos, ebből a szempontból (is) az Utazás… annyira eredeti, hogy gyakorlatilag nincs számbavehető koppintása (legalábbis én nem tudok ilyenről, de tény, hogy A mag féle szösszeneteket nem számítom ide).

 
Ellenben van két regény, amit nem hagyhatok említés nélkül, amikor a regény utóéletéről beszélek.
 
Elsőként Vlagyimir Afanaszjevics Obrucsev művét, az Utazás Plutóniába címűt ajánlom mindenki figyelmébe, amelyben a régivágású felfedezők eljutnak a föld belsejébe, ahol bolygónk hajdanvolt élővilágával találkoznak, szigorúan időrendben egymás után. Egyszerre kalandos és ismeretterjesztő, szerethető szereplőkkel, akik minden nehézségből kivágják magukat.
 
Más szempontból ugyan, de szintén érdekes Ludvik Souček trilógiája (kivált az első kötet, melynek címe A vak madarak titka), amelynek kiindulópontját Verne személye és az Utazás.. adja. Ez legalább annyira bámulatos és ötletgazdag regény, mint az ihlető mű. Remek érzékkel talált (teremt) homályos foltokat Verne életében és az Utazás…-ban, vagy használja fel a számára érdekes furcsaságokat.

Ilyen például az izlandi idegenvezető cseppet sem izlandiasan hangzó neve (Hans Bjelke), vagy a bevezetőben megtalált rúnaüzenetet „valódi” jelentése. Souček fantáziája alaposan túllép a földmély felfedezésén, ezért aki teheti, mindenképpen olvassa el a trilógiát – persze csak az eredeti után.
 
Verne műve a gyengeségei ellenére (a karakterek egysíkúsága, illetve azt a pár logikátlanság, amelyek a szerkesztői javítások után megmaradtak) máig izgalmas, és főként az ifjabbak számára felejthetetlen olvasmány. Jelen kiadásból egyedül az eredetire emlékeztető illusztrációkat hiányolom, ami meglátásom szerint elválaszthatatlan része minden Verne kötetnek.