Főkép Furcsa dolog a címválasztás. Ha nem ismerem és szeretem a szerzőt, a Szemünk fényei cím bizony nem fogott volna meg, igaz, az eredeti (magyarul A midwichi kakukkfiókák) ugyanúgy nem keltette volna fel az érdeklődésemet.
Arra legalábbis nem gondoltam volna, hogy egy komoly, filozófiai mélységekbe merészkedő tudományos fantasztikus regényt takar.
 
A történet alaphelyzete furcsa, de egyszerű: egy nap különös égi tünemény, valamiféle azonosítatlan tárgy landol Midwich közepén, és láthatatlan erőteret von maga köré, melybe behatolva az élőlények egyik pillanatról a másikra elalélnak.

Noha az atmoszféra eleinte kissé emlékeztet H. P. Lovecraft „Szín az űrből”-jének és még néhány más novellájának nyomasztó, fenyegető univerzumaira, hamar kiderül, hogy itt nem tébolyult istenek játszadoznak velünk vagy idegen dimenziók törtek át és nyomultak be védettnek hitt világunkba, hanem csupán átmeneti jelenségről beszélhetünk, amely hirtelen szinte minden látható nyom nélkül megszűnik.
 
Igaz, a lényeg éppen a „szinte” szón van, ugyanis kis idő elteltével kiderül, hogy a városka minden termékeny asszonya és lánya egyszerre teherbe esett, s nem egy közülük még csak nem is hált senkivel.
A pánikot és a szégyent nem kizárólag ők igyekeznek elkerülni, hanem a katonai elhárítás is, akik azonnal akcióba léptek, amint értesültek a rendkívüli eseményről.

A lelki megrázkódtatás ennek ellenére nem elhanyagolható, különösen mivel sejteni lehet, hogy a magzatok kihordása amolyan béranyaság, ráadásul azt sem tudni, miféle mag és hogyan termékenyítette meg a midwichi nőket.
 
A csecsemők, ugyan ember formájúak, alapvetően különböznek fajunktól, szemük ugyanis aranyszínű, míg bőrük ezüstös árnyalatú. Ám nem is e külső jegyek a leginkább rémisztőek bennük.
Sokkal döbbenetesebb és több félelemre ad okot fejlődésük üteme, amely nagyjából kétszerese az embernél megszokottnak.

Mi több, viszonylag hamar kiderül, hogy bár több mint harminc Gyerek született (megkülönböztetésül különös nyomatékkal emlegetik őket a városbeliek), együtt, egyfajta telepatikus kapcsolat révén lényegében két – egy lány és egy fiú – egyedet alkotnak.
E mentális köteléknek köszönhetően amit egyikük megtanul, azt abban a pillanatban a többi Gyerek is elsajátítja, legyen szó manuális feladatról vagy egy íz megismeréséről.

A kollektív tudat emellett szuggesztióra, sőt, lassanként direkt befolyásolásra is képessé teszi az immár tagadhatatlanul az eredeti „fészek” lakóit kitúrni igyekvő behatolónak, amolyan emberi kakukkfiókának tekinthető idegeneket.
És innentől olyan veszélyt jelentenek, amit egyértelműen és határozottan kezelni kell.
 
Noha a tényleges identitással nem rendelkező, a társadalmat belülről bomlasztó, másságukban fenyegető idegenek kérdése a regény megjelenése idején, vagyis 1957-ben, akár a kommunizmus vörös rémére is utalhatott, egy mai olvasat nem zárhatja ki a nyugati demokráciát leggyengébb pontjánál, azaz a toleranciánál fogva kihasználó és tönkretevő, a saját létükért akár pusztítani is hajlandó bevándorlók kérdését sem.

Azt a dilemmát, vajon meddig lehet elmenni önnön fennmaradásunk érdekében, ha egy biológiai kényszerből velünk összetűzni kénytelen kultúrával kell elbánnunk vagy együtt élnünk valamiképp.
 
Bármily különös is a címe mind magyarul, mind angolul, maga a regény, úgy tűnik, örökérvényű darab, hiszen időtlen témát feszeget, amely legalább a római kortól fogva sok és komoly fejtörést okozott a domináns kultúráknak.

Ám egy jó sci-fi pontosan attól kiemelkedő, hogy a magasirodalmi remekművekhez hasonlóan nem korhoz kötött, a benne felvetett kérdések pedig jó ideig nem évülnek el.

A kötet itt is megvásárolható
 
Részlet a regényből