FőképDarren Shan egy őrült! De legalábbis egy elvetemült író, akinek az agya egészen másként működik, mint többségünké. Más magyarázatot legalábbis nem tudok elképzelni azokra a fordulatokra, amelyeket a Suttogás című könyvében olvastam.
 
Az előző rész (Farkassziget) nem lett a kedvencem, pedig sokáig gondolkodtam azon, hogy vajon az új fordító (Mikó Bálint) a ludas mindebben, vagy maga a sztori.
Grubbs ámokfutása, aminek eredményeként feladta emberi mivoltát, alaposan megterhelte a befogadóképességemet, ráadásul Shan kimondottan komorra vette a „figurát” - nagyjából annyi esély látszott a megnyugtató befejezésre, mint a Vámpír könyvek fináléja előtt.

Érthető módon kíváncsian vettem kézbe a sorozat kilencedik, egyben utolsó előtt részét. Vajon ezúttal mit talált ki Shan – s az mennyire tetszik majd?

A szerző ezúttal sem takarékoskodik a vérontással, gumicsizma és esőkabát javallott a tizennyolcas karika mellé.
Halmokban, vagy inkább hegyekben hevernek az áldozatok, s a kötet legnagyobb összecsapásában legalább annyi démont pusztítanak el, mint ahány baka otthagyta a fogát egy mozgalmasabb napon a verduni lövészárkokban.

Ráadásul a résztvevők mind céltudatosabban küzdenek egymás ellen, trükkök és csapdák feleselnek egymással, mintha az eddig megszokott tempó és lépték már nem lenne elegendő.
 
Mindeközben a jófiúk csapata folyamatosan fogyatkozik, hol ezt ragadják el a démonok, hol amaz áldozza fel az életét.
Nem tudom ezek a történések mennyire tudatosak a szerző részéről, mindenesetre úgy írta meg ezeket a jelenteket, hogy közben az olvasónak nem jut ideje sem a bánkódásra, sem a lelki nagyság magasztalására.
 
De minden pofozkodás és áldozat úgymond másodlagos, épp ezért nem is ezeken lepődtem meg igazán, hanem Kernel utazásán.
Ő nem csupán a Kah Gash néven ismert fegyver része (Grubbs és Bec a maradék „alkatrész”), hanem az a fiú, aki varázserejének és tehetségének köszönhetően képes ablakot nyitni idegen világokra.
Ezen képesség révén, miközben Grubbs elindul a vérfarkasok szigetére, Kernel távozik az emberlakta világból.

Azt sajna nem árulhatom el, pontosan hova, mivel itt kezdődik a bevezetőként említett agymenés, aminek eredményeként Shan a tőle megszokott módon csavar a történeten, és a vérontás mögé kifejezetten összetett magyarázatot helyez, ami nem csupán számolatlan évszázadokkal korábbra helyezi a kezdetet, hanem bizony térben is alaposan elrugaszkodik az emberlakta világtól.
 
Shan teljesen nyilvánvaló módon ezúttal a bibliából és Lovecraft műveiből merített ihletet, mindezt úgy formálja újra, hogy annak nem sok köze marad a kiindulóponthoz.