Főkép Hmm. És még egyszer, hmm.
 
Mostanság egészséges bizalmatlansággal figyelek minden, a szabványnál vastagabb könyvet, ami bekerül arra a polcra, ahol az olvasásra váró kiadványokat tartom – és ez az érzés műfajtól független.
Valamiért úgy érzem, ez a terjengősség csupán múló divat, aminek hátterében talán a terjedelemre fizetett írók lelkesedése áll, esetleg a grafománia fájó megnyilvánulásai rabolják a jobb sorsra érdemes olvasók idejét.
 
Fantasy regények esetében persze kicsit más a mérce, hiszen egyrészt a szerzők teremtő fantáziája jobb esetekben olyan világot és történetet hoz létre, ami valóban alkalmas a tartós kikapcsolódásra, a hétköznapi világ elfeledésére, s ehhez nyilvánvalóan szükséges a környezet, a háttér részletes bemutatása, ami igényli a több száz oldalas terjedelmet.
 
De ahogy időben egyre távolabb kerülünk Tolkien közmegegyezéssel nullpontnak kinevezett trilógiájától, úgy válik egyre nehezebbé az írók dolga.
Látszólag mind kevesebb az érintetlen ötletmorzsa, a lehetőségek terített abroszán elszórt maradékokat már legalább ketten-hárman megcsócsálták a későn érkezők előtt.
 
Miként a kortárs zenéknél, ahol az ipari méretű termelés ellenére időről-időre új tehetségek bukkannak fel, akik képesek izgalmasan eredetit alkotni, úgy a fantasy piacon is vannak a tisztes bértollnokoknál magasabb kategóriába tartozó írók, akik időről-időre írnak valami zseniálisat.
 
Greg Keyes (született 1963. április 11.) azon ritka kivételek egyike, aki nem tartozik egyik csoportba sem. Eddig megjelent könyvei között találunk Babylon 5, Star Wars és The Elder Scrolls sorozathoz írt darabokat, ami jelzi, itt bizony bértollnokság esete forog fenn.
 
Azonban ennél nyilvánvalóan többre képes, hiszen Keyes jó pár saját ciklust is papírra vetett az utóbbi tízegynéhány évben, vagyis vannak saját ötletei.
Mivel azonban sem a bestseller listákra nem került fel (kivéve a Star Wars címekkel, de az ugyebár egészen más tészta), sem díjat nem kapott, és hivatkozási alapként sem emlegetjük, ezért mondom azt, hogy (még) nem tartozik a zseni csoportba.
 
Honosítása szerencsés módon az első regényével kezdődik, ami azért örvendetes számomra, mivel tapasztalatom szerint az írók többségénél a bemutatkozó könyv a legjobb.
 
A Folyamszülött című regény felkavaró módon dobálózik az istenekkel. Utoljára Conan vagy a Szürke Egerész találkozott ennyi istennel, meg persze a Hawk & Fisher kettős, egyszóval jó régen olvastam efféle megközelítésben tálalt történetet.
Na persze a hangsúly legalább ennyire az embereken van, és a náluk is régebb óta jelenlévő humanoidokon (akik se nem törpék, se nem orkok, se nem tündérek – egyszóval semmi „szabvány” kétlábú).
 
Nincsenek egymással élet-halálharcot vívó birodalmak, senki sem keres sötét zugban eldugott ősi gonosz, nagy erejű varázstárgyat, de még csak hetedik fiú hetedik fiáról sem beszélhetünk – úgy tűnik Keyes irtózik az efféle sablonos megoldásoktól.
Helyette inkább egy férfisorba cseperedő legény, és egy nőiesedő lány történetét meséli el nekünk, akik ugyan induláskor a világ két távoli szegletében tartózkodnak, de valami mégis egymás felé hajtja őket.
 
Ez persze felveti a szabad akarat kérdését, a halandók és az istenek viszonyát (milyen érzés lehet lefeküdni egy istennővel?).
Számomra meglepő módon teljesen hiányoznak a vallásháborúk és a vallási ellentétek – ami talán éppen az istenek kézzelfogható közelségének következménye.
 
Sajnos tudásom kevés, hogy beazonosítsak minden istent, hogy honnan származik, melyik valós pantheonban található a földi párja, azonban teljesen nyilvánvaló, Keyes utánanézett pár dolognak könyve megírása előtt.
 
A végeredmény – a terjedelem ellenére – egy kimondottan olvasmányos, formabontó fantasy történet. Nem túlírt, nem túlbonyolított, nem túlmisztifikált – egyszóval manapság ritka, éppen ezért javallott mindenki számára.

Részlet a regényből