Tad Williams: A qarok háborúja
Írta: Galgóczi Tamás | 2009. 09. 06.
Úgy érzem, Tad Williams és a magyar piac valamiért nincs egy hullámhosszon. Más magyarázatot nem lelek arra, hogy vajon miért „pihennek” évekig az oldalszám tekintetében terjedelmes, egyébiránt viszont rövidke sorozatai. Első példának mondjuk ott van a Másvilág ciklus, ami csak a második (hazai bontásban a negyedik) kötetig jutott, vagy jelen ajánlóm tárgya, a Tündérvidék (eredetiben Shadowmarch – megjegyzem kicsit sutának érzem a magyarítást) négyes. Aminek elismerem, még csak a második része jelent meg angolul, és a befejező részeket jövőre ígérik, de ez mikor zavarta a hazai kiadókat (gondolok itt például az Eragonra). Szóval két éve jelent meg a nyitó kötet (A qarok háborúja), s azóta néma csönd. Pedig a könyv – nos, az igencsak trükkös valami.
Bevallom őszintén, lassan két éve kerülgetem a majd hétszáz oldalas kiadványt, ugyanis mostanság valamiért nem tudnak elvarázsolni az ilyen terjedelmes történetek. Williams például a manapság divatos megoldással élve számos szereplőt mozgat egyszerre, akik amikor csak lehetőségük nyílik rá, már mondják is a magukét. Ha mindez nem lenne elegendő, a cselekmény is kellőképpen szerteágazó, kis túlzással olyan, mintha három-négy könyvet olvasnék felváltva – csak győzze összepászítani az ember. Nyilvánvalóan hosszú távra szóló, átfogó elképzelés alapján történik mindez, így van olyan szál, ami ebben a kötetben nem ér össze a többivel.
Ráadásul az utolsó fejezetekben csupa olyan esemény történik, melyek mind arra ösztönzik az olvasót, hogy kézbe vegye a folytatást. Ezt meg is tenném, hiszen a kezdeti ellenkezés dacára nagyjából a könyv felénél azt vettem észre, egyre jobban megszerettem Williams világát, s most már kíváncsi lennék a továbbiakra. Ami magyarul egyelőre még várat magára. Pedig Tad Williams ezúttal is kitett magáért. Ha túlteszem magam azon az apróságon, hogy a főszereplők tizenévesek (ami sajnálatos módon szintén napjaink fantasy műveinek sajátossága), akkor nagyon nincs mibe belekötni a kidolgozottságukat illetően. De az idősebbek is egyéniséggel bírnak, már-már mérnöki precizitással kiszámolt hibákkal, amelyek csak még emberibbé teszik őket.
Amivel a történet igazán belopta magát a szívembe, az nem más, mint az értelmes fajok sokszínűsége. Legyen szó az emberek oldalán/társaságában élőkről (funderling, zsúpos), vagy a fordításban tündérként szereplő őslakosokról. Sajnos azt kell mondjam, mindent figyelembe véve a tündér kifejezés nem a legszerencsésebb választás volt, mivel magyarul ez korántsem jelent olyan tág gyűjtőcsoportot, mint angolszászéknál. Beismerem, igazán találó nevet nem találtam rájuk (talán Árnynép, vagy Árnyjárók jó lenne), de az biztos, hogy a magyar tündéreknél sokkal változatosabb csoportosulásról van szó, melyek között számos, képzelettől elrugaszkodott faj is megtalálható. De ez persze csak egy kis része a sikernek, bár manapság már alig találunk olyan fantasy írót, aki nem képzeletbeli világának kidolgozásával kezdi az alkotást.
A Tündérvidék sorozat mindazonáltal nem mérhető George R. R. Martin sorozatához, bár végleges véleményt a második-harmadik kötet után mondanék, mivel az első rész pusztán ígéretes felvezetés, az igazi előadás még csak ez után következik.
Bevallom őszintén, lassan két éve kerülgetem a majd hétszáz oldalas kiadványt, ugyanis mostanság valamiért nem tudnak elvarázsolni az ilyen terjedelmes történetek. Williams például a manapság divatos megoldással élve számos szereplőt mozgat egyszerre, akik amikor csak lehetőségük nyílik rá, már mondják is a magukét. Ha mindez nem lenne elegendő, a cselekmény is kellőképpen szerteágazó, kis túlzással olyan, mintha három-négy könyvet olvasnék felváltva – csak győzze összepászítani az ember. Nyilvánvalóan hosszú távra szóló, átfogó elképzelés alapján történik mindez, így van olyan szál, ami ebben a kötetben nem ér össze a többivel.
Ráadásul az utolsó fejezetekben csupa olyan esemény történik, melyek mind arra ösztönzik az olvasót, hogy kézbe vegye a folytatást. Ezt meg is tenném, hiszen a kezdeti ellenkezés dacára nagyjából a könyv felénél azt vettem észre, egyre jobban megszerettem Williams világát, s most már kíváncsi lennék a továbbiakra. Ami magyarul egyelőre még várat magára. Pedig Tad Williams ezúttal is kitett magáért. Ha túlteszem magam azon az apróságon, hogy a főszereplők tizenévesek (ami sajnálatos módon szintén napjaink fantasy műveinek sajátossága), akkor nagyon nincs mibe belekötni a kidolgozottságukat illetően. De az idősebbek is egyéniséggel bírnak, már-már mérnöki precizitással kiszámolt hibákkal, amelyek csak még emberibbé teszik őket.
Amivel a történet igazán belopta magát a szívembe, az nem más, mint az értelmes fajok sokszínűsége. Legyen szó az emberek oldalán/társaságában élőkről (funderling, zsúpos), vagy a fordításban tündérként szereplő őslakosokról. Sajnos azt kell mondjam, mindent figyelembe véve a tündér kifejezés nem a legszerencsésebb választás volt, mivel magyarul ez korántsem jelent olyan tág gyűjtőcsoportot, mint angolszászéknál. Beismerem, igazán találó nevet nem találtam rájuk (talán Árnynép, vagy Árnyjárók jó lenne), de az biztos, hogy a magyar tündéreknél sokkal változatosabb csoportosulásról van szó, melyek között számos, képzelettől elrugaszkodott faj is megtalálható. De ez persze csak egy kis része a sikernek, bár manapság már alig találunk olyan fantasy írót, aki nem képzeletbeli világának kidolgozásával kezdi az alkotást.
A Tündérvidék sorozat mindazonáltal nem mérhető George R. R. Martin sorozatához, bár végleges véleményt a második-harmadik kötet után mondanék, mivel az első rész pusztán ígéretes felvezetés, az igazi előadás még csak ez után következik.