Főkép Magyarul kezdetben vala az Őrség tetralógia, ami a jólértesültek szerint hamarosan pentalógiává terebélyesedik. Na ezt nem olvastam, ellenben számos dícsérő mondatot hallottam róla. Ezért amikor megjelent a szerző új műve, azonmód jelentkeztem rá, és nem sokkal később kíváncsian vettem kézbe a fura borítójú könyvet. Mert akárhogy is meresztem a szemem, a címlapon ez akkor is egy Ikarusz buszra hasonlító valami, meg szanaszét repülő paradicsomok, s az egész mögött valami sokszárnyú repülőféle lapul.
 
Valamikor a távoli jövőben az emberiség végre elhagyja szülőbolygóját, és kijut a nagybetűs Világűrbe, ahol aztán - akárcsak a nagybetűs Életben -, semmi sem olyan, mint azt korábban elképzeltük: szabályok, bonyolult viszonyok, nálunk erősebb IDEGEN életformák várnak ránk, akik/amik gondolkodásmódját a földi lakosság többsége meg sem érti. Ebben a pángalaktikus emberpukkasztó „szövetségben” keresi a mindennapi betevőjét Pjotr Hrumov, a Transzaero űrhajósa. Teherfuvaros pályafutása akkor törik derékba, amikor egy szép napon szárított volgai hal helyett valami sokkal gusztustalanabbat fedez fel a szekrényében, s ettől nem csak az étvágya távozik fénysebességgel, de elkezdődik élete nagy kalandja is.
 
Lukjanyenko ebben a könyven félelmei javát írta meg a barátságtalan, ámde ennek ellenére lakott világűrről, ahol akárcsak a dzsungelben minden fajnak megvan a maga helye és feladata. Ügyesen elkerülte a humanoidok népesítik be a mindenséget szemlélet csapdáját, nála ugyanis cseppet sem jellemző az ilyen testfelépítés, és ebből egyenesen következik, hogy a magukat értelmesnek tartó lények gondolkodásmódja is eltérő a miénktől. Pont, ahogyan elképzelem. A Csillagok háborúja egy ütemre mozduló sokszínűsége, ahol mindenki egyformán látja a mindenséget, számomra zavaróan egyszerűsítő megoldás volt. Az Ugrás az űrbe mindazonáltal cseppet sem unalmas filozofálás a lét elviselhetetlen könnyűségéről (súlytalanság lehet az oka vagy mi a szösz), hanem olyan sci-fi regény, ami egyszerre izgalmas, meghökkentő, elgondolkodtató – s nem utolsó sorban a vége kissé zavaros.
 
Elkerülve a poéngyilkolást, vagyis a befejezés leleplezését, ami egyébként cseppet sem vicces, az utolsó fejezetek alatt lassan meghasadt az elmém. Egyrészt lenyűgözött a bemutatott társadalom: csak ámuldoztam a felépítésén és működésén; másrészt viszont – pironkodva bevallom – csak nyomokban tudtam követni Pjotr gondolatait, lelkiállapotát. Fura módon azonban még ezzel a látszólag összecsapott befejezéssel is tetszett a történet. Az olvasottak alapján azt mondom, Lukjanyenko kiérdemelte az összes díjat, amit eddig kapott.

Részlet a regényből

A kötet itt is megvásárolható