Főkép

Amikor első ízben megláttam a sorozat nyitódarabját az újságosnál, tudtam, erről ajánlót kell írnom. A kivitelezés azonban egyre csúszott, s újfent bebizonyosodott Czibak uram igazsága, miszerint:
„Kettős úton halad az emberi élet:
Egyik a gyakorlat, másik az elmélet,”
Vagyis tervemet a napi gyakorlat simán megtorpedózta, így csak most jutottam el odáig, hogy érdemben írjak a vadnyugat fenegyerekéről.
 
Meglátásom szerint Lucky Luke kikerülhetetlen alakja a hazai képregénykultúrának. És ezt nem csak azért mondom, mert nagyjából harminc éve jelen van a magyar nyelvű western képregények piacán, miközben sorra kihaltak mellőle a Füles, a Pajtás, a Magyar Ifjúság és még számos, az emlékeimből is kikopott újság hasonló témájú sorozatai, alkalmi történetei. Ez persze még kevés a kultikus státuszhoz. Ám ha azt mondom, hogy egy nemzedék nőtt fel rajta, és sokakban megerősítette a képregény iránti vonzalmat – nos ez alapján cseppet sem túlzás fontosságának hangsúlyozása.
 
Főleg azért, mert sajnálatos módon hazánkban úgy 30-40 éve nem sikerül meghonosítani a westernt, mint műfajt: sem a filmek (itt elsősorban az 1940 és 1969 között készült alkotásokra gondolok), sem pedig a regények nem értek el tartós sikereket és/vagy népszerűséget. Zane Grey, Louis L`Amour vagy Max Brand neve a pár megszállott rajongót leszámítva a mai napig nem mond semmit a könyvvásárlóknak, bezzeg ha James Fenimore Cooper, vagy Karl May kerül szóba!
 
Szóval marad nekünk Lucky Luke (alias Talpraesett Tom vagy Villám Will), aki jópár kiadónál megfordult az utóbbi évtizedekben, de most a jelek szerint (már tizenegy kötet látott napvilágot) végre jó helyre került. Az első benyomásaim kedvezőek: új kiadás, új fordítás. A nyomdai kivitel nagyon jó, a fordítás korrekt – néha ugyan hiányoznak a régi nyelvi lelemények, de ez legyen a legnagyobb problémám az életben.
 
Morris (polgári nevén Maurice De Bevere) emlékezetes figurája sokat változott az idők során, magányos igazságosztóból westernhős paródiává formálódott, miközben megőrizte számos alapvető tulajdonságát. Ő kezeli leggyorsabban és -pontosabban hatlövetűjét, ökle mint a szikla, esze mint a borotva – ráadásul remekül kijön lovával, Jolly Jumperrel. Csak éppen kalandjait és a környezetét nem vehetjük komolyan, ellenben majd minden oldalon van okunk a nevetésre.

A sorozatnyitó Daltonváros eredetileg 1969-ben jelent meg, s ennek megfelelően Luke számtalan önkezűleg sodort cigarettát elszív a rendelkezésére álló 44 oldalon – hiába, akkoriban még nem volt divat az egészséges életmód.
 
A történet egyébként a Dalton testvérek egyik kalandjáról szól, amikor a négy szerencsétlen bandita korai Las Vegast épít egy kísértetvárosból. Persze ez cseppet sem megy egyszerűen, elvégre útonállóként sosem kellett szakácsként, csaposként vagy recepciósként helytállniuk – még jó, hogy Lucky Luke bőven osztja segítőkész tanácsait.
 
A sorozat ismerői (és persze a fiatalabb érdeklődők) garantáltan jól szórakoznak majd az ismerős figurákon (Rantanplan ismét súlyosan idióta), no meg a bártündérek és a környéken portyázó banditák alakjain.