Főkép Szerkesztőségünkben Roboz Gábor másirányú elfoglaltsága miatt gazdátlanná vált Stan Sakai világszerte népszerű sorozatának magyar kiadása, így a 2009 tavaszán megjelent hatodik kötetet méltatása rám maradt.
A sorozatról korábban leírtakhoz nem sokat fűznék hozzá: egy rakat díj, rajongótábor, manapság is megjelenő részek, külföldi kiadások, stb.
 
A történet egy nagyszerű alapötletre épül, mely szerint emberek helyett állatfigurák népesítik be a Tokugava-korszak eleji Japánt.

A rajzok a szereplőkre koncentrálnak, a háttér másodlagos, ettől függően igényesen tálalt sorozatról van szó – nem véletlen a népszerűség. Ja és számomra úgy tűnik, Sakai nagyon ügyel a részletekre, legyen szó a ruhákról vagy a fegyverekről, minden korabeli, nem találtam anakronisztikus elemet.
 
A hatodik rész központi témája Usagi honvágya. A világban kóborló rónin a közkegyelem hírére faluja felé veszi az irányt, s menet közben gyakran hangoztatja, mennyire örül a lehetőségnek, hogy végre nyugalomban töltse élete hátralévő napjait.
 
Hazautazás közben óhatatlanul előjönnek a múlt emlékei, aminek köszönhetően számos fontos magánéleti információhoz jutunk hősünkről. No meg időnként, utalás szinten szóba kerülnek az előző kötetek eseményei is.
 
Mindazonáltal számomra a természetfeletti elemek miatt tetszett a Körök címre elkeresztelt kötet. Sakai jó érzékkel merít a japán folklórból, így démonok és szellemek zaklatják az élőket, hercegnőrabló Oni teszi próbára üldözőit, bakemono horda rohanja le Usagit.
 
Mindez elsőre fura lehet a kereszténység, vagy tágabb értelemben a nyugati kultúrkörön nevelkedett olvasónak. Pedig az elképzelés, mely szerint minden tereptárgynak (fa, híd, patak, stb.) saját szelleme (démona) van, nem idegen az ősi magyar hitvilágtól sem.

Az viszont már egyetemes elgondolás, mely szerint nem minden szellem gonosz, és bizonyos estekben a halott lélek addig marad közöttünk, míg végére nem ér feladatának. Ez lehet bosszú (lásd „Júrei”) vagy bármi egyéb.
 
Azt sajnáltam csupán, hogy nem sikerült a történetekbe beleszőni egyetlen tengut sem (kappa már volt a második részben). Egy japán varázsló vagy isteni erővel bíró pap is izgalmas kalandlehetőségeket biztosított volna – de majd talán valamelyik későbbi kötetben lesz még erre mód.
 
Amennyire ismerem Japán történetét, a címadó sztori bevezető fejezete (amelyben Usagi mesterét megtámadják) egyáltalán nem valóságtól elrugaszkodott kitaláció, mivel a korabeli Japánban, a polgárháború befejeződése után, amikor a szamurájoknak már nem a csatatéren kellett bizonyítaniuk harci képességeiket, számtalan (ezernél is több) vívóiskola és stílus jött létre.
S bizony előfordult, hogy ezek képviselői kiválóságuk bebizonyítása végett egymásnak estek.

Miként a „A párbaj” sem puszta kitaláció, gondolok itt az Usagi figurájának alapjául szolgáló Mijamoto Muszasi életére, aki számtalan párbajt vívott a különféle iskolák tanulóival és mestereivel (pl. Yosioka).
De nem kunszt észrevenni a hasonlóságot Kurosawa klasszikus, A hét szamuráj című filmjének egyes jelenetei, és Usagi faluját lerohanó banditatámadás között sem.
 
Egyszóval nyulambulam kalandjai kicsiknek és nagyoknak egyaránt kellemes olvasmányt jelenthetnek - korhű részletekkel, számos áthallással, japán mentalitással.
 
A kötetben szereplő történetek:
A híd
A párbaj
Júrei
A hercegnő
Körök