Főkép

Szögezzünk le egy-két dolgot már az elején. Először is: a mese fontos. Másodszor: attól még, hogy elsősorban gyerekeknek íródott, nem biztos, hogy a felnőttek nem élvezhetik, vagy tanulhatnak belőle. Hiszen a gyerekek(nek) is azért olvasnak mesét, mert az szórakoztat, épít. Ha valakit érdekel a dolog pszichológiai háttere, annak talán érdemes elolvasnia Bruno Bettelheim: A mese bűvölete című könyvét, amely rávilágít, hogy a mese elengedhetetlen a gyermeki lélek ép fejlődéséhez.
 
Na de kanyarodjunk vissza Lewis Carrollhoz, akinek a nevét bizonyára mindenki ismeri, vagy legalábbis egyik fő művét, az Alice Csodaországbant. Carroll – eredeti nevén Charles Lutwidge Dodgson – igen sokoldalú tehetség volt: foglalkozott matematikával, fényképészettel és anglikán egyház pappá is szentelte. Az angol nyelv szerelmeseként nemcsak verseket írt, hanem rengeteget foglalkozott nyelvi játékokkal is – nevéhez fűződik a sokak által kedvelt szólétra nevű játék, amelyben egy kezdő szót lépésenként alakítgatva el kell jutnunk egy megadott végső szóig, valamint a Scrabble egyik korábbi változata is.
 
A zseniális költemények közt megemlíteném a Jabberwocky (magyarul Gruffacsór vagy más fordításban a Szajkóhukky) című úgynevezett nonszensz verset, amely briliánsan épít az olvasó nyelvérzékére és aknázza ki a nyelv adta lehetőségeket – egyszerűbben: hogyan meséljünk el valamit versben úgy, hogy nem használunk szinte egy értelmes szót sem. Hosszan tudnék áradozni a versről, de inkább megint tegyünk egy lépést visszafelé, a Sylvie és Bruno irányába. Az említett két gyermek igazából tündér – nem is akármilyen tündérek, hanem Kül-Föld Kormányzójának gyermekei. Egyrészt ő kalandjaikat ismerhetjük meg a meséből, másfelől egy „valós” szál is keveredik a történetbe. A regény ugyanis folyvást ingázik a valóság és a képzelet között, néha nem is vesszük észre, éppen hol vagyunk.
 
A mesealakok igen különös figurák, ahogy azt Carrolltól már megszokhattuk; találkozhatunk beszélő kutyakirállyal (aki mindenféle rang ellenére ugyanolyan lelkesen hozza vissza az elhajított faágat, mint bármely más négylábú barátunk), értelmetlen dalokat fújó kertésszel és ügyefogyott trónbitorlókkal. A „valós” világban egy szerelmi szál húzódik, a beszélgetések pedig gyakran mókás-komoly filozófiai, vallási, morális fejtegetésekbe csapnak át. A szereplők néhol belefolynak a mesevilágba, így sokszor nehéz követni, valójában ki kicsoda.

Carroll saját bevallása szerint - ahogy az átböngészésre igencsak érdemes utóelőszóban olvashatjuk (nem, nem gépeltem el, az előszó szertelen módon a könyv végén található) -, mesefoszlányokat, „hullad-ékszereket” igyekezett felfűzni egy összefüggő történet fonalára, s végül egy szeretnivaló kis mese kerekedett ki belőle. Aki nem hiszi, járjon utána!