Stieg Larsson: A tetovált lány

Többnyire kétkedéssel fogadok bármilyen, politikustól származó kijelentést, legyen szó a kedvenc színéről vagy az időjárásról. Amikor azonban a svéd nagykövet asszony, Cecilia Björner arról mesélt, hogy hajnalig olvasta a Millennium trilógia első kötetét (a kijelentés súlyát cseppet sem csökkentette az a tény, mely szerint erre nyáron került sor, amikor északon egész éjszaka világos van, így nem kunszt a szabadban, lámpa nélkül olvasni), komolyan kíváncsi lettem, milyen lehet A tetovált lány című könyv. Persze ismertem kereskedelmi számokat, melyek világsikert jeleznek, a kapott díjakat (Üvegkulcs és Boeke), meg hogy filmet forgattak belőle, ezek azonban nem egyértelmű ismérvei a minőségnek, elvégre ügyes reklámkampánnyal ma már szinte minden eladható.

Ráadásul a könyv majd hatszáz oldal (és ez még csak a trilógia első kötete), vagyis az időközben elhunyt svéd újságíró, Stieg Larsson valamit tényleg tudhat, ha ennek ellenére annyian elolvasták. Nagyjából félholtan vettem kézbe, s bár fizikai állapotom nem javult, mire végére értem a történetnek, az írástudó emberiségről picit jobb lett a véleményem. Merthogy a regény letehetetlennek bizonyult.
 
A könyv legnagyobb erénye az egységesség, ami alatt azt értem, hogy a cselekmény összetettsége, fordulatossága egy szinten van a szereplők kidolgozottságával, s ráadásként a háttérben ott lappang a szerző határozott véleménye a svéd társadalom „gyenge pontjairól”. Képzeletbeli listájára felkerült a nők elleni erőszak, a fasizmus, a szakmailag felkészületlen újságírók – és akkor csak három témát említek, pedig biztos van még legalább ennyi, melyeket menet közben észre sem vettem. Merthogy nem szájbarágós kinyilatkoztatásokról van szó, hanem úgymond mellékesen, a történet hozadékaként említődnek meg a felsoroltak.

A sztori egyébként simán elbírja ezeket a „mellékeseket”, hiszen ezekkel együtt is sallangmentesen kapjuk a logikusan egymásra épülő fejleményeket, melyek egy évtizedekkel korábbi eltűnésre, valamint egy manapság zajló, a férfi főszereplőt (újságíró a szentem) érintő rágalmazási perre épülnek. Sokat gondolkodtam rajta, de még most sem vagyok biztos benne, miért ilyen iszonyatosan jó ez a könyv. Az úgymond északi krimikre jellemző egyszerűség önmagában kevés, hiszen ilyen alapon a skandináv krimik sorozat többi kötete kapcsán is komoly példányszámokról beszélnénk, s ugyebár ez nem igaz.

Szóval ez csupán az egyik oka lehet a népszerűségnek, a másik talán az a kissé elfogult távolságtartás, amelynek köszönhetően Larson szavain érződik, hogy van véleménye az adott dologról, mégsem ítélkezik és nem tör pálcát senki felett. Csak ritkán billen ki ebből a semleges magatartásból, de még azt is kultúráltan teszi. További boncolgatás helyett inkább mindenkinek javaslom, vegye kézbe és olvassa el a Millennium trilógia első kötetét. Ebben az esetben különleges élményben lesz része, amihez hasonlót valószínűleg csak a folytatások ismételnek majd meg.