Főkép

Majd egy évvel korábban kifejeztem abbéli reményemet, hogy hamarosan olvashatom a norvég Jo Nesbo világszerte ismert nyomozójának következő kalandjait. Bár minden óhajom így teljesülne (lenne akkor világbéke, űrkutatás, hétköznapi nanotechnológia és más nyalánkság), hiszen még tavaly télen megjelent a második kötet (ami egyébiránt a sorozat negyedik része).

A terjedelem ismét meghökkentő, kivált ha egy Maigret epizód után veszi kézbe az ember. Erről óhatatlanul a másik grafomán skandináv krimiszerző, Henning Mankell jut az eszembe, s ennyi hasonlóság alapján biztosra vettem, ezúttal sem szimplán az igazság felderítéséről lesz szó – hanem úgy általánosságban az életről, szűkebben értelmezve a főszereplő nyomozó életéről. Továbbá azt is biztosan tudom, Harry Hole (a főszereplő) túlságosan zűrös figuráját a jövőben sem jelölik majd a cserkészcsapatok éves találkozóin, amikor a „nevezzük meg példaképeinket” kategóriába válogatnak. Személye az antiszociálistól ugyan messze van, de elenyésző számú a vele együttműködésre képes kolléga. Márpedig a nyomozósdi csapatmunka – aki mást gondol, az menjen magánszimatnak.
 
A testületből történő eltávolítását (az ötlet valamiért időről-időre felbukkan) csupán főnöke szimpátiája, és - ami sokkal nyomósabb érv - az általa felmutatott eredmények akadályozzák meg. Hírnevét azonban nem az általa megoldott ügyek, hanem azok az elhíresült esetek alapozzák meg, amelyekben sikerült alaposan lejáratnia magát. Amikor ismét összefutunk vele, még mindig az előző kötetben (Vörösbegy) meggyilkolt munkatársnője ügyében nyomoz, egyelőre eredménytelenül. A hónapok óta tartó sikertelenség érthető módon kihat kedélyállapotára, amit csak tovább ront az egyedüllét (orosz barátnője gyermekelhelyezési tárgyalásra ment Moszkvába).
 
Nem kell megijedni, az események nem az önpusztítás terjengősen előadott kórismertetésévé válnak (bár az alkohol ismét nyerésre áll), hanem pusztán kiegészítik a rendőrségi nyomozást. Merthogy lelőnek két nőt. Összefüggés nincs a két ügy között, leszámítva Hole személyét, aki számára cseppet sem kellemes módon az egyikben közelről érintett. A megfontolt, terjengős történetmesélés próbára teszi az olvasót, s ugyan a 451 oldalon számtalan váratlan csavar igyekszik fenntartani a feszültséget, ezúttal úgy érzem, a kevesebb talán több lett volna. Ettől függetlenül tetszett, és várom a folytatást.

Részlet a regényből