FőképA Démonvilág sorozatot eddig sem a folyamatos történetvezetés miatt szerettem, hiszen Darren Shan (született 1972. július 2.) korábban is saját kénye-kedve szerint cserélgette a szereplőket és a helyszíneket, sőt, egy jó ötlet kedvéért még a múltat is beleszőtte a kimondottan véres, a 12-es karikát minimum másfélszeresen túllépő ciklusába.
 
Egyéni látásmódjára (többek között) jellemző még a fontosabb szereplők sebezhetősége, gondoljunk csak vissza a számára világhírt hozó Vámpír könyvek sorozatra, ahol a főszereplőn kívül majd minden fontosabb segítő elhalálozott (megjegyzem, ott ugyebár a halál nem mindig jelentette a véget – lásd Kurda esetét).
 
Nos, úgy tűnik a Démonvilág sem marad le ezen a téren, bár időnként az sem egészen világos előttem, egyáltalán ki számít központi figurának a történetben.

Az biztos, hogy itt is gyakorta elhaláloznak a kevésbé fontos szereplők. Az előző rész végén példának okáért Grubbs elveszti öccsét, s cseppet sem vigasztalja, hogy cserébe Bec feltámadt (róla a negyedik kötetben volt szó).
 
A sorozat hetedik részében a mesélő tisztjét – általam nem várt módon – Bec tölti be, aki ugyan ezerhatszáz évet kihagyott a világ fejlődéséből, azonban Bill-E testével (amit felhasznált az újjászületéséhez) együtt némi emlékmorzsához is hozzájutott, így nem annyira szánnivalóan botladozik a megváltozott Angliában.
 
Miközben a cselekmény tovább halad, apránként megtudjuk, milyen kapcsolat fűzte Beranabushoz, s nem utolsó sorban fény derül a nagy mágus származására is.
Beilleszkedésre persze nem marad sok ideje, mivel Vész herceg és a nemrégiben feltűnt még veszélyesebb ellenség nem pihen.
 
Személy szerint izgulok – természetesen nem a nagy horderejű fejlemények miatt, amelyekre most derült fény, ebből másszon ki a szerző, ahogy tud.

Sokkal inkább aggaszt, miként oldja meg az egyensúly kényes problémáját. Bár bízom benne, hogy nem markol túl nagyot, és démonapokalipszis helyett valami kisebb súlyú, „hihető” fordulattal zárja le a tízkötetesre tervezett ciklust.

Meg persze arra is kíváncsi vagyok, miként dolgozzák fel a történéseket a fiatalkorú szereplők. Mennyire lesznek lelkisek, omlanak össze, bírják erővel, kitartással, erkölcsi tartással, és a többi.
Mert azt egy pillanatig sem tudom elfelejteni, hogy nem csatában edzett felnőttek küzdenek a démonhordákkal, hanem tizenévesek (pár felnőtt persze van mellettük, de a történet nem róluk szól).

Kiskorúak szerepeltetése igazából harminc-negyven évvel ezelőtt volt divat az amerikai B vagy C kategóriás filmekben (E.T. kivétel, de ott csak egy földönkívülit kellett hazajuttatni), na meg napjaink ifjúsági irodalmában. Úgy tűnik az írók és a rendezők kifogytak a használható példaképekből.
 
Nem tudom, meddig tart ez az irányzat, és miféle hatása lesz hétköznapjainkra. Hiszen miközben a könyvekben és a filmekben a tizenévesek különleges képességeik birtokában átgondolt, helyes döntésekkel megmentik önmagukat és a világot, addig ha elnézem a villamoson vagy metrón időnként feltűnő utánpótlást – nos a valóság egészen más.
 
Remélem ezzel az ifjú olvasók is tisztában vannak.