FőképNem túlzottan szeretem a magyar képregényeket, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem sok igazán jót olvastam eddig.
Noha az utóbbi időben egyre szaporodnak a szerzői kiadványok (hogy csak néhányat említsek a közelmúltból: Csordás Dániel Nocturneje, Odegnál Róbert Rév - A hívója), melyek színvonala egyértelműen mutatja a tehetséget és a hozzáértést, sajnos azt kell mondanom, valóban jó képregényírónk kevés van.

Márpedig ez a műfaj legalább annyira épül a történetre és szövegre, mint a képi megjelenésre - ha nem jobban. Hiszen tudjuk: a képregény esetében, akárcsak a rajzfilmnél, egyszerűbb grafikával is fergeteges hatást lehet elérni.

A Magyar Képregény Akadémia legfiatalabb tagja, a még csak tizenkilenc éves Felvidéki Miklós azonban nemrég megjelent 24 oldalas füzetében, A fiú, akit Zsuzsinak hívtakban azt próbálja bebizonyítani, hogy a dolog fordítva is működik: egy kis humorral és a comic-elemek megfelelő használatával a legkommerszebb sztoriból is lehet jó képregényt csinálni.
A Shel Silverstein írta, „A Boy Named Sue” című Johnny Cash-szám csaknem egy az egyben történő képregényre adaptálásáról van itt szó ugyanis.

Az apa újszülött fiának a Zsuzsi nevet adja, három évvel később pedig lelép, magára hagyva a családot. A fiút folyton gúnyolják, neve miatt rendszeres megaláztatásoknak van kitéve - ennek következtében testileg és lelkileg megerősödik, olyannyira, hogy egy szép napon apja nyomába ered bosszút állni.
Hosszas keresgélés után végül egy lepattant kocsmában talál rá, és kezdetét veszi a véres harc…

Szándékos ponyvával állunk szemben, mind a tartalmat, mind a formát illetően - és ezt már rögtön a borító is siet tudtunkra adni.
A dialógusok rettentően bárgyúak (ám valamiért mégis szellemesek), a karakterek jellemrajza felszínesen, ugyanakkor a történet szempontjából épp kellő mértékben kidolgozott (bár ebben a terjedelem is korlátot szabott), a cselekmény pedig az 50-es évek Amerikájának jelzésszerűen felvázolt környezetében pereg előttünk.

Felvidéki - egyébként többnyire sajnálatos módon - tartja az eredeti dal tempóját: röviden és velősen bemutatott gyermek- és serdülőkor, majd a történet felétől a nagy kocsmajelenet a még nagyobb bunyóval, amely koreográfiáját tekintve szinte tökéletesen egyezik a dalban leírttal (levágott fül, törött kirakatüveg, stb.).
Ám jócskán találunk a szerző által hozzátoldott részeket és figurákat is (ilyen például a nyitó jelenet, Zsuzsi húga, vagy Johnny Cash és zenekara a bárban), melyek mind sok pluszt adnak a sztorihoz.

Ami különösen szerethetővé teszi az adaptációt, az Felvidéki némileg esetlen rajzstílusa. Nem igazán szeret sok hátteret használni, csak ha feltétlenül szükséges.
A karakterek kidolgozása, mimikájuk és gesztusaik megjelenítése is sokszor mindössze a lényeges- és kontúrvonalak meghúzásából áll - mindezt viszont a szürkeárnyalatos pontszínezés egészíti ki és teszi teljessé.

Ezen kívül a panelelrendezéstől kezdve a szövegbuborékokon át a betűkig minden kézzel rajzolt, ez pedig ellenállhatatlan oldszkúl hangulatot kölcsönöz a képregénynek. Mindamellett grafikailag a munka nem tökéletes, de ez az a fajta alkotás, amit kisebb hibái nem tesznek élvezhetetlenné.

És mint a legtöbb szerzői jellegű képregény, A fiú, akit Zsuzsinak hívtak sem ítélhető meg csöppnyi szubjektivitás nélkül.
A Johnny Cash rajongók valószínűleg nagyszerűen fognak szórakozni vele, hiszen egyrészt nem válik hűtlenné az alapjául szolgáló dalhoz hangulatilag vagy történetileg, másrészt sajátos ízt is ad neki.

Azoknak viszont, akik nem ismerik a nótát, könnyen támadhat hiányérzetük: a 24 oldalas terjedelem minden törekvése ellenére sem engedte mélyebbre jutni az alkotót a vázlatos cselekményvezetésnél, így a képregény az „A Boy Named Sue” című számmal ellentétben nem tűnik kerek egésznek - hiszen ami egy dalban működik, képregényben néha kevés.

Ennek ellenére stílusos ponyvaként megfelelően funkcionál, és könnyed kikapcsolódást nyújthat azoknak, akik vevők az ilyesmire.