FőképKözeledünk, határozottan közeledünk. No nem a világvégéhez, hanem Terry Goodkind fantasy sorozatának végéhez, amelyben jó és rossz vívja örökkévaló harcát, hol élők és holtak, hol demokrácia és diktatúra összecsapásaként.

Na persze ez erősen leegyszerűsített meghatározása ennek a sokkötetes ciklusnak, mely nemes egyszerűséggel egy hős, Richard Rahl, az Igazság Keresőjének személye köré épül. Aki annak idején erdei vezetőként kezdte pályafutását, hogy aztán erőszakos öröklés révén komplett országot és fanatikus híveket kapjon.

Az élete - mint általában a hősöké - ettől még nem lett egyszerűbb, hanem éppen ellenkezőleg, sokkal bonyolultabbá vált.
Ellenfelei nem kispályások, és már a puszta túléléshez is erőn felül kell teljesítenie, s hol vagyunk még a győzelemtől. Ha az egyáltalán lehetséges.

Szerencsére oldalán tudhatja feleségét, aki nem csak okos, hanem szépségen kívül még varázserővel bír, s neveltetése révén ért valamit az államügyekhez, a vezetéshez és még számos aprósághoz.

Aztán egy csúf reggelen szó nélkül eltűnik bajnokunk életéből. De olyannyira, hogy senki sem emlékezik rá (kivéve Richardot). A rávonatkozó feljegyzések törlődtek, a korábban megtörtént eseményekre mindenki másként emlékezik, a nő mosolya és tettei semmivé váltak.

Eltelik egy nap, egy hét, egy hónap, és a veszteségbe lassan becsavarodó Richard nem tudja, folytassa a reménytelen keresést és az egész világ győzködését, vagy szimplán kardjába dőljön.

Hasonló helyzetben nem is tudom, mit tennék. Ha párom létezése nyom nélkül törlődne a világból, amikor róla beszélnék közös ismerőseinknek, csak bután néznének rám, s még örüljek, ha nem küldenek bolondokházába rögeszmém miatt.
Mire gondolnék, hogy élném meg, lenne erőm-e és kitartásom keresni az elveszettet, vagy…

Egyszóval azt hiszem, sikerült nagyjából megértenem, mit érezhet Richard. Azért hozzáteszem, időnként emberfelettinek tűnt a szememben, mivel kijelentései, gondolatai a teljes letargia és a holisztikus prófétai állapot között mozognak, és főként ez utóbbi tartományban időnként úgy beszél, mintha nem is érző ember, hanem pusztán gondolkodó, elemző értelem lenne (vagyis itt kicsit kilóg a lóláb, mármint Goodkind moralizálása). Szerencsére ez csak ritkán fordul elő.

A szerzőnek ugyanis sikerült egy újabb fenyegetést (vérszörny), egy új népet (a Mély Semmi lakói), és az utóbbi két-három kötet alatt némileg hanyagolt ellenséget „felélesztenie”, így fordulatból és izgalomból ezúttal is bőven kijut.
Fájó szívvel tettem le az utolsó kötetet, egyrészt, mert túl hamar eljutottam a végéig, másrészt, mert olvastam volna tovább.