FőképAz ember gyakran érzi úgy, hogy a világot titokzatos, rejtett erők mozgatják, amik az átlagemberek számára teljességgel megfoghatatlanok! Ezen erők az írók fantáziáját is felkeltették, remek regényeknek adva táptalajt, gondoljunk akár a mindenféle szabadkőműves vagy vámpír témákat feldolgozó művekre. A fent említett témaköröket gyúrta kellemes eleggyé Szergej Lukjanyenko az Őrség tetralógiában. Ennek első kötete az Éjszakai Őrség, ami két összefüggő történetet dolgoz fel. A két történetet Anton Gorodetsky személye köti össze, aki az Éjszakai őrség tagja, a Fény híve. Tudniillik, a leírt felállás szerint a Fény és a Setét erői kiegyeztek a világ fennmaradása érdekében. Egymást ellenőrizve próbálják szabályok közé szorítani a jó és gonosz cselekedeteket, várva bármiféle szabálytalanságot, ami feljogosítja az egyensúly nevében a másik felet egy ellentétes indíttatású cselekedetre! Ebbe a felállásba csöppen bele főhősünk, aki egy egyszerű közkatona, de belekeveredik a nagyok játszmájába, amikor egy nagyon erős átkot fedez fel egy fiatal nő felett. Mondanom sem kell, hogy az ifjú hölgyből kerekedik a történet romantikus szála, ami mindenkinek kellemes olvasmány lehet, aki szereti az ilyesmit…

A könyv két összefüggő történetet foglal magában, de a másodikat nem taglalnám nyomokban sem, mert azzal túl sokat árulnék el az elsőből. Legyen elég annyi, hogy egy önjelölt „gonosz” irtó cselekedeteivel kezdődik, és egy a világ sorsát formáló eseménybe torkollik. A történet Oroszországban, legnagyobb részt Moszkvában játszódik, körbevezetve az embert az orosz valóságban, ami legtöbbször csak méreteiben tér el a budapestitől. A leírások jól adják át a moszkvai éjszakák hangulatát, megfelelő közeget teremtve a leginkább komor történetnek. A Fény katonája, Anton vívódása adja a történet szellemi mondanivalóját, miszerint a világon semmi sem egyértelműen fekete, vagy fehér, a dolgokat nehéz egyértelműen kategorizálni. Ugyanaz a dolog jelentheti valakinek az életben maradást, vagy éppen a vesztét, a kívülállóknak katasztrófát, a szerelmének pedig a boldogságot. A dolgok tehát a megélő, vagy szemlélő természetéből adódóan valamilyenek, nem, pedig önmaguktól.

Például, aki azt tanulta, hogy a piros szín neve kék, annak a piros kék lesz, ha a fene fenét eszik is. Ugyanígy, akit úgy neveltek, hogy az önzés teljesen természetes, és mindent tegyél meg magadért, annak másokon segíteni a gyengeség jele, és teljesen lenézendő dolog. Utóbbi elvek alapján gondolkodnak a regényben szereplő Setét oldalon állók is, döntést kínálva az olvasónak, hogy ő melyik táborba állna… A történetből sajnos film is készült, ami olyan, mintha a forgatókönyvírónak olyasvalaki mesélte volna el a sztorit, aki látott már olyat, aki olvasta a könyvet. Sajnos csak a nevekben és egy-két utalásban hasonlít a cselekmény, az összefüggéseket teljesen átvariálták, sőt a két történetből csak az egyiket emelték ki, aminek természetesen a vége is más lett. A filmnézők mindkét táborának ajánlom a könyvet! Azoknak, akiknek tetszett, azért, mert könyvben tízszer jobb, akiknek pedig nem tetszett, azoknak azért, mert lévén teljesen más történet van a könyvben, és a filmben, még akár írott formában meg is kedvelhetik a művet.