Főkép

Korábban már dicsértem a szerző előző, A mohácsi csata című könyvét, ami nem csupán alaposságával, hanem átfogó szemléletével is lenyűgözött. Idén pedig már a folytatást vehetjük kézbe, ami történelmünk egy másik tragédiájával, az 1241-1242-es tatárjárással foglalkozik.

Rövid gondolkodás után hamar rájöttem, hogy erről a gyászos eseményről is keveset tudok. Azt is jobbára regényekből (például Fehér Tibortól Az ezüstkardú vitéz, Kodolányi Jánostól a Julianus barát), melyek épületes olvasmányok, csak éppen valóságtartalmuk nem feltétlenül egyezik a tényleges történésekkel. Az egyetlen hiteles beszámolónak Rogerius Mester siralmas éneke a tatároktól elpusztított Magyarországról számít, ez azonban nem Szabó Károly 1867-es fordításban, hanem Dr. Tuchányi Tihamér 1903-as javított kiadásában került a kezembe.

De a naptár már 2007-et mutat, és az időközben eltelt idő alatt a történelemtudomány sokat fejlődött, így sokkal többet tudunk erről a korról. Sajnos még mindig nem eleget, mivel az időközben eltelt majd nyolcszáz év háborúi alatt számos korabeli okirat elpusztult, így nagyon keveset tudunk IV. Béla honvédő politikájáról.

Az apja által eladományozott birtokok visszaszerzéséről jóval többet – ez érthető módon minden alattvalóját érintette valamilyen formában, ezért aztán mindenki elmondta véleményét – úgy tűnik már akkoriban is divat volt a rendszert szapulni, miközben érdemeiről szemérmesen hallgattak.

A közfelfogás többnyire úgy tartja, hogy magyarok pusztulása elsősorban a király hibája volt, másodsorban a felvonult sereg elbizakodottsága okozta a Muhi vereséget. De az okok között szerepel még a kunok „árulása” is. Ezzel kapcsolatban máig nem világos Harcias Frigyes osztrák herceg szerepe, akit többen felelősnek tartanak a Pesten kitört zavargásért – aminek végeredményeként kísérelével együtt lemészárolták Kötöny fejedelmet. A gyülekezési helyre tartó kunok ezután távoztak az országból, bosszúból a tatárokhoz hasonlóan végigdúlva a délvidéket.

B. Szabó János ezúttal is alapos munkát végzett, hiszen a mongolok (akiket többnyire tatárokként tartunk számon, pedig ez tévedés) felemelkedésével kezdi könyvét, hódításaikat, hadseregük ismertetését (már amennyit erről tudunk), majd a Magyar Királyságot „pozícionálja” a korabeli Közép-Európában.

Ahogy követi az időrendi eseményeket, ahogy egyre közelebb jutnak a Kárpátokhoz Batu seregei, annál jobban tudatosult bennem, gyakorlatilag eldőlt a hadjárat. A számbeli fölény miatt a Muhinál felvonult magyaroknak esélyük sem volt a győzelemre. Sőt, az itt leírtak alapján igen jó taktika volt szekerektől védett táborba húzódva várni a „tatárokat”. A csata tényleges lefolyásáról ismét csak homályos elképzelésünk van, a korabeli beszámolók egy része egyértelműen megalapozatlan állításokat tartalmaz.

Továbbra is rejtélyes a mongolok távozása 1242-ben, eddig ugye az új nagykán megválasztását említették indokként a történészek, de mivel Batu – akinek származása miatt esélye sem volt erre a címre – nem ment el a világ túlsó felében megtartott gyűlésre, ezen állítás helyessége erősen kétséges. Ezért aztán még mindig nem tudjuk, minek köszönhető hazánk megmenekülése.

Hasonlóan bizonytalan a pusztulás mértékének nagysága. Az iskolában még azt tanultuk, IV. Béla volt a második honalapító, aki a népesség felének elvesztése után újra benépesítette a Kárpát-medencét. Ennek a tézisnek némileg ellentmond, hogy már 1242-ben hadat viselt az osztrák herceg ellen. Majd egy évvel később a lengyel trónörököst segítették katonái riválisával szemben (sikerrel), de közben Velence szemet vetett a tengerparti városokra, s ezek birtoklásáért is meg kellett küzdeniük a magyar csapatoknak. Az eredmény egyfajta döntetlen lett.

IV. Béla ezt követően pedig ismét aktív külpolitikát folytatott, vagyis ha úgy hozta a szükség, hadat vezetett külföldre. Márpedig ez nehezen elképzelhető honalapítás közben, főként, ha elfogadjuk a mindenre kiterjedő katonai vereséget, a gazdasági pusztulást és természetesen az ezzel együtt járó népességcsökkenést. Természetesen nem vitatom, hogy a tatárok nem okoztak komoly károkat (főként Erdélyben és az Alföldön, ahol átnyaraltak), csak ennek mértékét kell pontosítaniuk a kutatóknak.

De nem folytatom a sort. Pedig beszélhetnénk még a tatárjárás utáni várépítési program területi elhelyezkedésének látszólagos furcsaságairól, vagy a korábban létezett keresztény Kunországról – ami Kumánia néven szerepel a térképeken, s magyar térítők tevékenységére utal.

Abban teljesen biztos vagyok, hogy ismét egy hézagpótló könyvecskével lettem gazdagabb, ami terjedelméből kifolyólag nem mérhető az Osiris Kiadó önvédelmi fegyvernek is beillő, a „Nemzet és emlékezet” sorozatban megjelent, Nagy Balázs által szerkesztett Tatárjárás című kötetével – ám tömörsége ellenére is átfogó képet nyújt az első tatárjárásról (merthogy volt második is 1285-ben).