FőképA Magvető Könyvek Albatrosz-sorozata tökéletes visszaigazolása annak, miért is érdemes antikváriumokat látogatni: a használtkönyv-boltokban roskadozó kötetei között fillérekért lehet kincseket, világszerte elismert műveket találni.
A Miss Blandish nem kap orchideát remekül illik a sorba: egy nyolcvan tételnél is többet számláló életmű legismertebb darabja, egyben az 1950-es évtized egyik legnagyobb példányszámban eladott regénye – a nálunk kevéssé ismert, külföldön jóval komolyabb elismerésnek örvendő James Hadley Chase bemutatkozó munkája.

A történeteit a fáma szerint szlengszótár és térképek segítségével hitelesítő szerző több alkalommal is egy valós, kortárs bűnesetet dolgozott át fikcióvá, és hasonló helyzetben van a(z elvileg hat hét alatt született) Miss Blandish is.

Itt ugyan nem konkrét emberrablást vett alapul a brit mester, hanem egy bandát, különös tekintettel annak fejére: a ’20-as, ’30-as években ténykedő Barker-Karpis család hosszú bűnlajstromán túl azért is került be a történelemkönyvekbe, mert a mítosz szerint a ganget Ma Barker, az anya irányította.
Bár máig vitatott, mennyire vett ténylegesen részt a rablásokban, az kétségtelen, hogy a Miss Blandish Muterját ő ihlette – és valószínűleg ő lesz az a figura, akire az olvasó a legkönnyebben vissza tud majd emlékezni.

Már csak azért is, mert a történet maga egyetlen mondatban kényelmesen összefoglalható: a gazdag címszereplő lányt (értékes nyakláncával) egy bűnbanda a megfelelő pillanatban elrabolja, és csak a kívánt összeg fejében hajlandó szabadon engedni.
A helyzet persze bonyolódik, de csak annyira, amennyire egy ilyen regénytől elvárnánk; Chase mindenesetre úgy és akkor csavar a történeten, hogy az végig érdekes tudjon maradni.

A Miss Blandish tehát nem magától a sztoritól lesz élvezetes olvasmány, hanem a meseszövéstől: már az első pár oldal után látszik, hogy az események folyamatosan zajlanak; kitérőre nincs idő, fokozatosan gyorsuló iramban haladunk a felütéstől a végkifejletig.

Rosszindulattal nevezhető ugyan egyszer használatos ponyvakriminek, pedig ennél azért jóval igényesebben megírt könyvről van szó: talán Orwell sem véletlenül jellemezte azzal, hogy nincs benne egyetlen felesleges szó se.

Nehéz lenne a Miss Blandisht megkerülhetetlen remekműnek nevezni; aligha találunk benne formabontó, vagy akár örökre emlékezetünkbe vésődő megoldást.
Egyszerű, de fordulatos cselekménye, röviden, de karakteresen jellemzett szereplői, és mindenekelőtt irigylésre méltó pontossággal megírt oldalai azonban különösebb erőfeszítés nélkül meg tudják ragadni az olvasót: az a fajta könyv ez, amit kritizálni nehéz, szeretni viszont annál könnyebb.