Főkép

Ez már a harmadik magyarul megjelent Christopher Moore (született: 1957) regény, melyeknek egyetlen közös vonásuk van – a humor. Pontosabban fogalmazva a vallási ügyek humoros felfogása, ami a nyugati civilizációba belefáradt, de nevetni szerető, s nem utolsó sorban olvasni tudó lakosság számára legalább olyan üdvözítő, mint bármely élvonalbeli focimérkőzés, vagy az órákig tartó párnacsata.

Közben természetesen nem a hiten derülünk – legalábbis ebben a történetben szó sincs efféléről – hanem a fogyasztói társadalom kifinomult végtermékéről, a nagybetűs fogyasztóról, vagyis magunkról. Jobban mondva az amerikaiakról, akik mint tudjuk, alapban nem mennek százzal (elvégre a média mindig ezt sugallja nekünk), s ez az előítéletünk csak megerősödik Moore könyvétől.

Karácsony és mikulás Kaliforniában. Fenyőünnep 18 fokos melegben, amikor minden valamirevaló szörfös rövidgatyában lófrál az utcákon. Hát igen, ez már önmagában is eléggé bizarr látvány, de mindez még fokozható némely esemény balszerencsés egymásra találásával, s ehhez a katasztrófához csupán az úr angyala szükségeltetik abban a kisvárosban, ahol a lakosság lököttebb része készülődik – ki-ki a maga módján – az ünnepekre. Van, aki méretes fenyővel álcázza magát közlekedés közben, van, aki a magányosoknak szervez partit, s van, aki fenyőfalopás közben végez az őt tettenérő télapóval. A fenti felsorolás elismerem, még nem jár együtt szükségszerűen az égi csodatétellel.

Talán a mikulás halála mégiscsak túlzás. Elvégre a karácsony a szeretet ünnepe vagy mi a szösz, nem pedig a hogyan bosszantsuk környezetünket és költsünk több pénzt megmozdulás. Szóval a télapó hidegre tételénél tartottunk. Mindenképpen hibás lépés volt, hiszen vészcsengőként aktivizálja az égi segélyszolgálatot, s a környéken nem sokkal később felbukkan Raziel angyal (akinek képességeit már ismerjük korábbról), akit kezdetben szatírként, robotként, ufonautaként, terminátorként azonosítanak a helybéliek, egyedül az ég küldötte nem jut eszébe senkinek.

Ezen mondjuk annyira azért nem csodálkozom, elvégre a történet hemzseg a kimondottan lökött (dilis, kótyagos, flúgos – de semmiképpen sem normális) figuráktól, akik önmaguknak köszönhetően nem csupán egyedül töltik a szentestét, hanem ráadásként szeretteikkel sincsenek jóban. Aztán pár kósza békülési kísérlet eredményeként minden még rosszabbra fordul.

Ebben a helyzetben már csak valami csoda segíthet, amit Raziel röptében produkál is, de ettől azonmód világvége hangulat kerekedik. Ezt foglalja össze röviden a könyv alcíme: Szívmelengető karácsonyi rémtörténet.

Moore humora leginkább Vonnegutra hasonlít, de annál modernebb, és még elrugaszkodottabb a valóságtól. Történetei kacagtatóak, de az olvasó leginkább csak tátja a száját a fura figurák eszement kalandjain, no meg a szókimondó szövegeléseken.


Részlet a regényből