Ruth Benedict, Mori Szadahiko: Krizantém és kard – A japán kultúra újrafelfedezése

A fizika tudományát egyetlen évszázadon belül is többször farba taszajtják, a jelen fizikusai felrúgják azt is, amit egy életen át biztosra vettünk. A biológia és a kémia is folyton fejlődik, amikor úgy hisszük megtaláltak egy hibáért felelős gént, fürgén közlik, hogy ez az egyetlen gén egy sor új kérdést tett fel, egy csokor idegen ösvényt mutatott, ahol tovább kell haladni. Még ezekben a biztosra vett, néha dogmatikus tudománynak gondolt világokban sem állandó semmi, ha valaki lelki és szellemi békére vágyik, inkább más irányokba forduljon, mert örökérvényű igazságot ezekben nem találhat.

Léteznek viszont területek, ahol egy igazán elmés gondolatmenet időtálló lesz, sőt, nem ritkán megközelíti az örökérvényűséget. Ezek a tudományok vagy az élet körforgásával foglalkoznak, vagy magával az emberekkel (leszámítva persze a pszichológia tudományát, ahol megint csak bajos volna örökérvényű törvényre bukkanni, akármit is állítanak az okosok). A kulturális antropológia udvarában élt és durrantott néhány meglehetősen érett gondolkodású és kivételesen nyitott világú tudós, akik olyan észrevételeket osztottak meg az érdeklődőkkel, amik korukban éppúgy megállták a helyüket, mint sok tíz évvel később.

Ezt a tudományágat gyakran éri az a vád, hogy egy adott, a tudósétól gyökeresen idegen kultúra teljes megértése gyakorlatilag lehetetlen. A másik véglet az emberi egységre alapoz és arra, hogy tulajdonképpen különbségek csak egy jelentéktelen síkon vannak.

Az első valószínűleg emberfüggő, hiszen a legtöbb egy adott kultúrkörben felnevelkedett egyén valóban nehezen fogadná el a számára ostobasággal határos büszkeséget, a többférjűséget vagy éppen a halottevést. Teljes felejtésre van szükség, a belénk nevelt tudatos és mélyre ásott dogmák totális feltárására és félrerakására, hogy befogadhassuk az újat. Ezért emberfüggő.

A másik véglet? Valóban egy levegőt szívunk, és mélyen, nagyon mélyen valahol, ahonnét a vizet szívjuk magunkba, valóban közösek lehetünk, de mégis, két kultúra szülöttei között nem csak annyi a különbség, hogy az egyik meghajol, míg a másik kezet nyújt, vagy épp kicsapja a nyelvét.

A XIX-XX. századi New York gyermeke, Ruth Benedict minden tekintetben tökéletesen alkalmas adottságokkal született erre a feladatra. Ruth 1887-ben született. 1923-ben szerzett PhD-t kulturális antropológiából, a kolumbiai egyetemen, ráadásul nem is akárkinek a tanítványaként. Maga Franz Boas, a kultúrantropológia egyik atyja volt a mestere. Ruth Benedict egyedi világlátása és felfogása, sajátos elméletei óriási hatást gyakoroltak a tudomány későbbi fejlődésére. Számos jelentős és tudományos körökben fundamentumnak számító munkát húzott elő a fejéből, mégis, amivel a széles olvasóközönség bizalmát és megbecsülését is elnyerte, az a Krizantém és kard.

A Krizantém és kard egy Japánról, pontosabban a japánokról szóló tanulmány, aminek már a megszületése sem nevezhető mindennapinak. Az antropológusnő 1943-ban kezdett dolgozni a Washingtoni Háborús Információs Irodának, akiknek több országról készített összefoglalókat. A Krizantém és kard is hasonlóképpen kezdődött.

A kutatónő megbízást kapott, aminek az volt az oka, hogy Amerika még sosem harcolt számára ennyire idegen kultúra gyermekeivel. Az volt az elképzelésük, hogy ha megismerik az ellenségüket, több eséllyel szállnak szembe vele. Mivel semmit sem tudtak a japán habitusról és mentalitásról a kutatónőt kérték fel, hogy találja meg nekik a japánok motivációját, háborús viselkedésük okait, mik fontosak nekik, mitől félnek, miért élnek.

Ruth Benedict egy kissé másképp értelmezte a kapott megbízást. Úgy látta megkapta az esélyt, hogy tegyen egy lépést a háború – nem csak az adott, talán az összes, még ha ez lehetetlen is, amíg ember görgeti a földet – felszámolására. Nem azért kezdett foglalkozni japánnal, hogy kulcsot adjon az amerikai hadsereg kezébe, hanem azért, hogy megértesse a világgal, a japán emberről ez idáig semmit sem tudott, megette azt, amivel etették. Világbékítő szándék vezérelte.

A Krizantém és kard kivitelezése sem volt általános, hiszen éppen az hiányzott hozzá, ami a kulturális antropológia alapköve, a terepmunka. Ruth Benedict sosem járt Japánban, még csak a nyelvüket sem ismerte. Ennek ellenére kiváló munkát végzett egy sor olyan módszerrel, amit azóta is sikeresen használnak.

Az, hogy nem járt japánban, nem jelenti azt, hogy japán sem járt nála. Megismerkedett annyi japán születésű, vagy Japánban élt emberrel, amennyivel csak tudott, moziba járt és japán – igazi japán, nem hibrid – filmeket nézett, rengeteget olvasott íróktól, akik japánban jártak és közben szüntelenül igyekezett japánná válni.

A könyv hangvétele és vonala teljesen más, mint az eddig megszokott tudományos munkáknak, és bár mára már öreg hölgy, az értéke mit sem veszített századunkra. Ugyanis belülről indít, és innen megy kifelé. Nem a japán szokásokat veszi sorra vizsgálat alá, nem azt a kérdést teszi fel, hogy miért így önti a teát, hanem azt, hogy mit érez, amikor így önti a teát. Tehát a japán gondolati és érzelemvilágot igyekszik átadni az olvasónak – sikerrel – és ennek következtében derül fény a japán szokásokra is.

Mindezt úgy, hogy közben nem ömleng, éppúgy foglalkozik az általa – és a japánok által is – negatívumnak tartott dolgokkal is. Már a mű címe is a hihetetlen ellentmondásról árulkodik, a teljes béke és a háború, a szolgaság és engedelmesség, az érettség és gyermekdedség, a büszkeség és megalázkodás ellentmondásáról, amivel a japán ember bír.

A magyar olvasó – köszönet a kiadónak – szerencsés helyzetben van, mivel két könyvet kap egy áráért. A Krizantém és kard természetesen nagy huzatot kavart japánban – mai napig tananyag, és ez nem semmi. Nem egyedi jelenség, hogy egy világ tanul egy számára idegen kutatótól a saját kultúrájáról. Tudunk olyanról is, ahol idegen tudós mentett meg kultúrát a teljes felejtéstől.

A második könyv a Krizantém és kard újrafelfedezése az összehasonlító kultúrakutatás doktorától, Mori Szadahiko-tól, leginkább egy kódfejtéshez hasonlít. Nem az unalmas táblázatokkal, hanem lebilincselő magyarázatokkal végigveszi a Krizantém és kard összes fejezetét, mintha a tudós egy előadását hallgatnánk.

Ruth Benedict nyugodt szívvel és lélekkel gyárthatott volna regényeket is – ahogy versekkel meg is tette -, kifinomult, lehengerlő stílusa erre alkalmassá tette, tehát maga a mű nem szorul külön értelmezésre. A téma viszont igen, Ruth Benedict sajátos hasonlatai igen, japán kultúrája és szellemisége igen, és mindez egy japán tudóstól. Ennél alaposabb – és izgalmasabb - tanulmány ritkán kerülhet az olvasó kezébe.

Ruth Benedict jelentősebb munkái:
A kultúra mintái (1934)
Zunyi mitológia (1935)
Faj: tudomány és politika (1940)

Mori Szadahiko főbb művei:
A kultúra és a technika találkozása (1990)
A Krizantém és kard újrafelfedezése (2002)
Az árva Krizantém és kard bánata (2003)
A japán-orosz háború és a Krizantém és kard (2004)