Főkép

Az ifjúsági irodalom a Potter-sorozat kapcsán reneszánszát éli napjainkban, és ez többek között azzal jár, hogy a régebbi remekeket is érdemes újra kiadni. Nem mintha a Momo előző kiadása oly’ régen jelent volna meg, de van, amit nem lehet elégszer kiadni. A legtöbben persze A Végtelen Történet miatt emlékeznek az 1995-ben elhunyt német íróra. Ez az 1979-ben született, csodálatos regény azonban nem az egyetlen Ende gyermekeknek (is) írt könyvei közül, amik megérdemlik a „klasszikus” jelzőt. És ezek közt is élen jár a szerző 1972-ben napvilágot látott meseregénye: a Momo, avagy furcsa történet az időtolvajokról s a gyermekről, aki visszahozta az embereknek az ellopott időt.

A szerző sajátos illusztrációit rejtő kötet már akkor nagy sikert aratott hazájában, de úgy érzem, nálunk még mindig sokan vannak, akik nem tudják, hogy pont ez hiányzik az életükből. A Momo ugyanis elsősorban az időről szól, és ha szívünkre tesszük a kezünket, bevallhatjuk, hogy abból a legtöbbünknek valami furcsa módon egyre kevesebb van. Márpedig Ende itt azt írja, az idő ott lakozik, ahova az imént a kezünket tettük. És ez a mese arról szól, mi történik az életünkkel, hová lesz az időnk. Az időtolvaj szürke urak lopják el, és mi tehetünk róla, mi engedtük meg nekik. De ezt nem korholásként írja Ende. Ő csak mesél, ahogy csak a legnagyobbak tudnak. És a mese főszereplője Momo, egy borzas hajú kislány, akiről senki nem tudja, hogy került oda, ahol találkozunk vele: egy dél-olaszországi amfiteátrum romjai közé, egy kisváros mellé.

De felbukkanását követően egyre többen és többen járnak ki hozzá, s lesznek barátai, mert Momo olyasmit tud, amit csak nagyon kevesen: hallgatni. Teljes odaadással, figyelemmel és érdeklődéssel. Mellette mindenki megbékél, gondolatai szárnyra kelnek. Nem csoda, hogy előbb-utóbb útjába kerül a szürke uraknak, akik elcsalják az emberek idejét. Ám Momo-t nem lehet olyan könnyen kiiktatni, pláne, ha egy különös teknős és a még különösebb Hora mester vannak segítségére. Végül aztán Momo-nak kell megmentenie az emberek idejét, és ez persze nem könnyű vállalkozás. Ende gyönyörűen ír (bár őszintén szólva nekem a magyar fordítás itt-ott kissé furcsa, de lehet, hogy csak azért, mert még a nyolcvanas években született), és az is szép, amit.

Különösen lenyűgöző az a szinte mitikus kis mese, amit Gigi mesél Momo-nak. És amellett, hogy krimiszerűen izgalmas kalandok sora vár Momo-ra, annyi finoman megfogalmazott bölcsesség van a könyvben, amennyit sok ezoterikus vagy tudományos-filozófikus munkában sem találni. Szimbólumokban gazdag, mély jelentésű, egyszersmind néhol szinte költői szöveg ez; elbűvöli az olvasót. Mert Ende hangulatteremtésben is utánozhatatlan, azzal együtt is, hogy a történet olasz környezete ellenére átsejlik az író németsége. És nem hiszem, hogy csupán az uniformizált, katonásan szervezett szürke urak miatt érzem így. Mindenesetre amit itt Ende leír, az Nyugat-Európában már valóban fenyegető jövőkép volt 1972-ben is – mára pedig ott tartunk, hogy olyannyira valóságos látlelet a mi magyar mindennapjainkról is, képzeletbeli dolgok ide vagy oda, hogy az félelmetes.

Tulajdonképpen nagyon hasonló dolgokról szólnak az olyan filmek is, mint pl. a Mátrix vagy a Dark City, hogy Philip K. Dick könyveit ne is említsem. Ennek megfelelően sokszor borongós és fenyegető a könyv atmoszférája, ám végül mindent átragyog Ende embersége, életszeretete, ami ebben a központi gondolatban fogalmazódik meg a legszebben: „az idő maga az élet, és az élet a szívben lakozik”. És szeretném azt hinni, hogy ez a könyv, ha csak egy kicsit is, de segíthet olvasóinak is visszaszerezni elrabolt idejüket.

A szerző életrajza