Lyman Frank Baum: Oz, a nagy varázsló
Írta: Galamb Zoltán | 2006. 07. 23.
Ha nem tudnánk pontosan, hogy nem így van, és ha nem találnánk folyamatos utalásokat Kansas rónaságaira, azt hihetnénk, hogy az Oz birodalmába vetődött Dorka kalandjaiban egy európai népmesének kissé modernizált, s különösebben még csak fel sem tupírozott változatát csodálhatjuk. A cselekmény, a szereplőtípusok, a jellegzetes mesei helyzetek ugyanis kivétel nélkül mind az Atlanti-óceán hozzánk közelebbi partjainak történeteit idézik.
Dorkát és kiskutyáját, Totót forgószél ragadja fel és repíti el a mesék varázslatos birodalmába. Ám amint a kislány a jó és gonosz boszorkák, na meg Oz, a nagy varázsló földjén találja magát, megkezdődik a keresés, vagyis Dorka felkerekedik, hogy Oz Smaragdvárosába jutva a bölcsek bölcsének segítségével megtalálja a hazajutás módját. Útközben három különös figurának segít, akik a lányka jósága miatt szívesen csatlakoznak hozzá. A Madárijesztőnek, a Bádog Favágónak és a Gyáva Oroszlánnak azonban saját érdekük is, hogy a nagy varázsló színe elé járulhassanak. Az első észért, a második szívért, a harmadik bátorságért óhajt folyamodni a smaragdzöld palotában.
A jellegzetesen európai mesei elemek sora azonban itt nem ér véget, hiszen Dorkának és barátainak előbb egy veszélyes feladatot kell végrehajtania: el kell jutniuk a kvarangyok országába, és ott le kell győzniük a gonosz Nyugati Boszorkányt. Sikeresen teljesítik a rájuk bízott, lehetetlennek tűnő feladatot, a beígért „ellenszolgáltatást” azonban nem kapják meg olyan könnyen, ahogy számítottak rá. Végül persze minden jóra fordul: a három hős segítőtárs mindegyike saját birodalma felett uralkodhat, Dorka pedig visszakerül Kansasba.
A mese különleges erejét a fantasztikus elemek és valósághű részletek összemosása adja. A Madárijesztő például ugyanabban a mondatban óvja meg elmés ötlettel barátait, mint amiben ki kell pofozni őt, a szalmát kell eligazgatni benne, hogy emberibb formája legyen. Dorka elsősorban szintén nem a ráruházott varázserőknek, hanem a puszta szerencsének, kedvességének, külső beavatkozásoknak köszönheti sikereit. Baumnak még azt is sikerül elérnie, hogy a nyilvánvaló tanító jelleget ügyesen elleplezze a mesealakok jópofa bumfordiságával.
Az Oz, a nagy varázsló tulajdonképpen ugyanaz a huszadik század fordulójának irodalmában, mint a Varázsfuvola a zeneművek között: mitikus elemekből összerakott tanmese, ahol a szórakoztató körítés komolyabb, ám mégsem túl komolyan veendő mondanivalót takar, s melynek hősei a látszatok leleplezésével szabadulnak meg az őket fogva tartó bűvhatalmak béklyóitól. Igazi bűvészmutatvány, múlt és modernség tökéletes elegyítése, egy évszázaddal később is frissnek ható, csodálatos történet.
Kapcsolódó írás: