FőképSokáig, tulajdonképpen az általános iskola óta, sehogy sem tudtam rávenni magam, hogy újból kézbe vegyem a világszerte leghíresebb magyar ifjúsági regényt, A Pál utcai fiúk-at.
A kötelező olvasmány lecke íze ennyire fanyarrá tette még az emlékét is, pedig annak idején kifejezetten élveztem, hiába, hogy hetekig, hónapokig faggattak róla minket az iskolában.

Aztán az évforduló miatt idén megint nekiveselkedtem, de legnagyobb meglepetésemre eleinte inkább túlhaladottnak, mintsem ma is frissnek éreztem romantikus erkölcsi állásfoglalása, naiv hazaszeretete miatt.
Ugyanakkor minden alak, minden epizód éppoly elevenen élt még emlékezetemben, mintha nem több mint negyedszázada, hanem tegnap tettem volna le a rövidke regényt.

Márpedig ha egy történet ennyire tisztán felidézhető közel fél élet távlatából is, annak a könyvnek egykor nyilvánvalóan hatalmas hatása lehetett. Aztán elkezdtem keresgélni e hatás gyökerét.
És a Füvészkerti tónál lezajlott eseményekről olvasva meg is leltem a megfejtést.
Nemecsek Ernővel nem feltétlenül azért azonosulunk, mert szívből megvetnénk az „árulókat”, hiszen Boka - Jézus Krisztushoz hasonlóan - később megbocsát az ellene, csapata ellen vétkezőnek. És nem is azért, mert bármelyikünk találna ma is olyan jó ügyet, amiért akár az életét is feláldozná.

Hanem azért, mert a kis Nemecsek alakjában mindaz a félelem, mindaz a lelkünk legelfeledettebb zugaiból összekapart bátorság testesül meg, ami a kisembert, vagyis legtöbbünket jellemez.
Nemességében Nemecsek Charlie Chaplin toprongyos csavargójával vagy Milne Malackájával rokon. Megaláztatása, a sztoikusan tűrt, eredetileg félkomolynak szánt, ám végzetessé váló tréfa, amit ellenében elsütnek, majd végső, de csak a túlvilág kapujában bekövetkező megdicsőülése afféle örök emberi sorstragédia, amit bármelyikünk elszenvedhet.

És e tragédiát ráadásul Molnár Ferenc kedves humorral enyhíti. Ugyanakkor pontosan ez a humor, a gittegylet felnőtt-majmoló abszurditása jelenti azt az ellenpontot, ami paradox módon még inkább kiemeli a hősi áldozat önzetlenségének nem mindennapi voltát.

Ugyanezzel az eszközzel, a humor distanciáló, kontraszttal fókuszáló használatával él Molnár, amikor a gittegyleti nagykönyv bejegyzésének betoldásával késlelteti a végkifejletet.
Ez volt az a pillanat, amikor - jóllehet pontosan ismertem a történetet - reménykedni kezdtem, hogy Nemecseknek mégsem kell meghalnia, valaki átírta az utolsó lapokat, és minden megbocsáttatik.

Ez a késleltetés, és a hősi tettek értelmének utolsó fejezetbeli negálása (a csata kimeneteléről kiderül: közömbös a grund sorsa szempontjából) menti meg a művet a melodrámává silányodástól.
Miután jól kisírtuk magunkat a kis Nemecsek halála felett, visszatérünk, Molnár visszakényszerít minket a hétköznapokba, ahol is tetteink - egzisztencialista írásokból ismert - alapvető értelmetlenségével szembesülünk.

Meglehet, felesleges és gyötrelmes kötelező olvasmányokkal elherdálnunk kevéske szabadidőnket (úgyis minden könyvnek eljön a maga ideje, és amikor el kell olvasnunk, el is olvassuk), A Pál utcai fiúk mindenesetre kivétel e szabály alól.
Ha pedig a ráerőltetés mégis levonna a mű értékéből, fogyaszthatóságából, akkor inkább fosszuk meg e nagyszerű regényt a kétes dicsőségtől, és álljon szabadon, kellemetlen képzettársításoktól mentesen a gyermekek polcain, hátha így vonzóbbnak tűnik majd nekik.