FőképA krimi gyöngyszemei sorozat új kötetében egy ismeretlen író ismerős írásait olvashatjuk. Joseph Sheridan Le Fanu (1814. augusztus 28. – 1873. február 10.) kisregényei és novellái az utóbbi pár évtizedben rendre megjelentek különböző válogatásokban (51. Galaktika, 21 rémes történet), és önálló gyűjteményben is (Európa, 1984).
Ennek ellenére, ha a gótikus regény kerül szóba, neve elvétve említődik meg. Mondjuk ennek van is némi alapja, hiszen írásai kevés gótikus elemet tartalmaznak, de ettől függetlenül hangulatuk miatt mégis gótikusnak számítanak.

De mi is az a gótikus regény? Elsősorban rémtörténetek és kísértethistóriák összefoglaló elnevezése, melyek leginkább ódon, középkori kastélyokban és hasonló, félelmetes helyszíneken játszódnak.
A műfaj meglehetősen igénytelen, alacsony színvonalú volta ellenére előkészítette a talajt az induló angol romantika számára.

Egy biztos, a mai értelemben vett „irodalmi” érték nem szerepel a korai gótikus regények repertoárjában. Helyette inkább ódon romok, élőhalottak, szörnyek és természetfeletti lények (pl. ördögök, démonok) voltak hivatottak lenyűgözni a nagyérdeműt.
A középkori lovagregényekből valószínűtlenül nemes hősöket mentettek át (Fanunál ilyen például a címadó írás főszereplője, Mr. Beckett – bár őt utólag mindenki hülyének, és nem hősnek tartja), no meg a modern horrorra jellemző sikolykirálynők előfutárainak számító ártatlan és szende szüzeket.

A cselekmény már-már követhetetlenül bonyolult, és zavarba ejtően terjengős, ráadásul a műfaj kezdeteinek „kiemelkedő” írói mai szemmel erősen híján voltak a mesélői tehetségnek. De mindez nem számított, a tartalom győzedelmeskedett a formán.

Az első gótikus regény 1765-ben látott napvilágot (Horace Walpole: Az otrantói várkastély). Ebben még szolid formában szerepelnek a rémségek, jó harminc év, és számtalan kísérlet után jut el a műfaj a borzasztóságok halmozásához, aminek legjobb és túlszárnyalhatatlan példája Matthew Gregory Lewis 1796-ban megjelent The Monk című regénye.

Német nyelvterületen nagyjából ezzel egy időben jön létre a Märchen, ami hasonlóképpen rémes történeteket takar, mint a gótikus, de inkább pszichológiai alapon működik. Mary Shelley (aki egyébként Lewis csodálója volt) Frankensteinje mai fejjel kevés ijesztőt művel, teremtményének megpillantásától mindenki halálra rémült.

Ernst Theodor Amadeus Hoffmann (1776-1822) talán a legismertebb, német märchen író.
Az irodalmárok által is elismert Edgar Allan Poe jóval később lépett színre, és szigorúan véve nem is tekinthető „igazi” gótikus írónak. Aztán az egész műfaj csendben kimúlt, és átadta helyét a horrornak, bár úgy tűnik, manapság újra divatba jön.

Le Fanu a klasszikus gótikus rémregényekhez mérten időnként vasárnapi matinénak számít, hiszen a beválogatott novellák némelyikében nincs semmi természetfeletti, illetve semmi olyan, amit ne lehetne ésszerűen megmagyarázni (ilyen például a címadó írás).

Ami tényleg gótikusnak tekinthető, abban viszont van minden. Főként a Carmilla című novellára gondolok, ahol egy nőstény vámpír teszi a dolgát éjszakánként és tartja rettegésben a környéket.
Vérszívás közben nem csak arra van ideje, hogy kilétét leplezze a vendéglátó várkastély lakói előtt, hanem a várúr lányával, a szende szűz Laurával is szerelembe esik (természetesen ez egyoldalú kapcsolat, mindenesetre merész ötlet ilyet leírni a viktoriánus korban).
Klasszikus vámpírtörténet, némi sajátos elképzeléssel keverve, megválaszolatlan kérdésekkel tarkítva.

A többi írásban a borzalmak helyett inkább a hangulat a döntő, ezért fényes nappal, tömegközlekedési eszközökön, életörömmel telve a hatás korlátozott mértékben érvényesül.

A kötetben szereplő írások:
Fogadó a Repülő Sárkányhoz
Zöld tea
A kísérő szellem
Harbottle bíró úr
Carmilla
Sir Robert Ardagh
Ultor de Lacy