Philip K. Dick: Időugrás a Marson
Írta: Makai Péter Kristóf | 2006. 05. 05.
1994-et írunk. Az emberiség közös erőfeszítéssel lakhatóvá tette a Mars kietlen földjét, és népes számú telepes vándorolt ki az újrakezdés lehetőségével kecsegtető kolóniára, melynek sorsa az ENSZ kezében van. Hatalmas, lakatlan tájakat bocsátanak eladásra, és mindig akad ember, aki ebből nagy hasznot remél. Arnie Kott, a Helyi Vízmunkások Szakszervezetének első embere is ilyen alak.
Mesterkedésének lényege, hogy az autista kisfiú, Manfred Steiner segítségével kiderítse, mely területek megvételén tudna a legnagyobbat szakítani. A kor legnagyobb koponyái szerint Manfred azért nem képes kommunikálni a körülöttük élő emberekkel, mert másképp viszonyul az időhöz: tulajdonképpen a jövőbe lát. Ezért Kott felbéreli a kiváló mechanikai szakembert, Jack Bohlent, hogy építsen egy gépet, amellyel kapcsolatba kerülhet a fiúval.
Habár a kötelező sci-fi körítés (marsi tájak, űrhajók, ketyerék ill. a szinte már klisének számító cím) megvan, akik a mindig visszatérő, jellegzetesen dicki motívumokra vágynak, nem fognak csalódni. Manfred rajzai révén megtapasztalhatjuk, hogy a most még rendnek látszó valóság felett idővel a káosz fog uralkodni. Az entrópikus, pusztuló világkép persze önmagában mit sem ér.
Ezen felül kapunk egy jó adag valóságba kivetülő látomást, valamint nem mulasztja el a „rosszul sikerült üzlet” unalomig ismert cselekményszálát is újra felhasználni.
Ezen felül örömmel mélyed egyik legkedvesebb témájába: az őrültek és torzult személyiségek lélekrajzába, ahol szemmel látatóan jól érzi magát, szinte lubickol. Nem csupán az autista Manfred, hanem a skizoid Jack, és Arnie Kott látomásaiba is bepillantást nyerhetünk. Követhetjük lelki útjukat, az első homályos vízióktól a felismerésen át az immár megélt jelenig. Dick előszeretettel játszik egy-egy jelenetével: több szereplő szempontjából végignézhetjük a történteket, mindig más hangsúllyal, majd kiderül, a valóság a közelébe sem ér annak, amit a szerző rémisztő álomképekben elénk tár.
Mesterségbeni tudását Dick számtalanszor megmutatta már. Ebben a regényben is fontos szerephez jutnak a szereplők kiterjedt kapcsolathálói, melyekből elég, ha egy személy kiesik, azt bizony mindannyian megérzik. Így történhet, hogy egy szereplő halála lehetőség arra, hogy új karaktereknek teremtsen helyet, míg mások elbukjanak, megint mások meg új arcukról mutatkozzanak meg, holott egyáltalán nem, vagy alig ismerték az elhunytat.
Ennek mintájára mutatja be a valóság hálójának több, szubjektív rétegét is. A szereplők viszonyrendszere mögött helyezkedik el az érdekek hálója. Itt folynak az ENSZ és a földi nagyhatalmak mesterkedései, és itt működnek Arnie Kott intrikái. És ezen valóságháló mögött is létezik még egy, a sívók által széles körben ismert metafizikai, transzcendens háló, mely – Dick világképéhez hűen – összeköti az ember által közvetlenül érzékeltet a gnózissal és az érzékeken túli észleléssel. Ez a három világszelet a bolygófelszínen több helyütt is találkozik. Az egyik ilyen a regény szempontjából kulcsfontosságú Barna Bütyök, amelynek hatalmát Kott saját céljaira akarja majd felhasználni.
Nem véletlen, hogy Brian W. Aldiss 1975-ös esszéjében ezt a Dick-írást kiemelten kezeli. Annak ellenére, hogy a Dicket ismerők számára motívumaiban, mondanivalójában nem tud újat nyújtani szinte egyetlen regénye sem, írója csupán meglévő elemeket használ fel, ezekből úgy tud építkezni, úgy tudja rázni kaleidoszkópját, hogy sorra mesterművek kerüljenek ki a kezei közül. Mint például ez is.
Kapcsolódó írás: