Főkép

Kedvenc felügyelőnk képzeletbeli rekordlistáján szerepel ez az eset, mint a leghosszabb ideig tartó nyomozás kategória győztese. Nem kevesebb, mint húsz éve tart az a betöréssorozat, amely Párizs ékszerészeit nyomasztja – s amivel ez idáig Maigret sem jutott semmire. Mert bár gyanúsítottal rendelkezik, bizonyítékok hiányában tehetetlen, sőt, ami még rosszabb, a kivitelezés gyakorlatával kapcsolatban is vannak még hézagok előtte (nem tudja hogyan értékesítik a lopott ékszereket). Felettesei érthető módon idegesek és mielőbbi eredményt várnak. Bár húsz év után az ügy már a legendák közé tartozik.

Így aztán, amikor Manuel Palmari (a gyanúsított), a bűnözőből étteremtulajdonossá előlépő, egy ellene irányuló sikertelen merénylet után tolószékbe kényszerülő férfi gyilkosság áldozatává válik, Maigret azonnal a helyszínen terem. Mivel az elhunyt élettársa, a jóval fiatalabb egykori utcalány nem tud semmi használhatót mondani, kezdetét veszi a lakók és a feltételezhető üzlettársak kihallgatása. Maigret megérzése azt súgja, hogy ha megtalálja az elkövetőt, akkor a rablások is lelepleződnek, mert továbbra is a megboldogultat tartja a banda fejének. A ház lakói saját elmondásuk szerint nem ismerték az áldozatot, nem hallottak semmit, nem láttak semmit. Az egész ügy egyre különösebb.

Mire befejeződik a történet (mert természetesen ezúttal is kiderül az igazság), nem csupán a leghosszabb nyomozás ér véget, hanem találkozunk Maigret első hivatalos rajongójával is. A nemrégiben áthelyezett vizsgálóbíró nem csak tisztelője az öreg nyomozónak, hanem nyíltan érdeklődik módszere, valamint a nyomozás fejleményei iránt.

Sokkal okosabb persze ő sem lesz, mivel Maigret nem előzetes terv vagy rutin alapján dolgozik, hanem pillanatnyi megérzéseire hagyatkozva, amelyek eredőjével időnként még ő sincs tisztában, nemhogy képes lenne elmesélni az ok-okozat összefüggéseket. Csakhogy környezetével ellentétben ez őt egyáltalán nem zavarja (beosztottai meg már megszokták ilyennek). A nyomozás közben egyébként nem csak sörök és borok kerülnek elfogyasztásra, hanem jóízű ebédek is – ezért üres hassal nem ajánlom az olvasást.

A szerző életrajza