FőképMeg nem tudnám mondani, sok vagy kevés fantasy jelenik meg manapság magyarul. A műfaj határai lassan elmosódnak, és kis túlzással már minden második ifjúsági regény felmutat egy-két olyan elemet, aminek eredményeként betuszkolhatók ebbe a kategóriába. Meg aztán ott vannak a ténylegesen fantasy könyvek, mint Jordan, Feist, Martin vagy Gemmell művei, s ezek ugye megbízható rendszerességgel kerülnek a boltokba. Ez alapján nem szűkölködünk. Ám ha őszinte akarok lenni, csak elvétve találkozhatunk eredeti, az újdonság varázsával bíró alkotással, s még kevesebb a valódi kortárs szerző műve, hiszen a hazai kiadás még mindig az előző 20-30 év lemaradását igyekszik bepótolni (s amikor van szabad kapacitás, vagy megfontolt kiadói döntés, akkor előkerül egy-két frissebb szerző). Mindazonáltal elsietett lenne az a kijelentés, mely szerint már mindent leírtak, amit varázslókról és sárkányokról papírra vetni érdemes, de valljuk be őszintén, a statisztika szerint egyre több utánérzéssel fogunk találkozni a jövőben.

Ettől függetlenül annyira nem vészes a helyzet fantasy fronton – miként azt Christopher Paolini könyve is bizonyítja –, mindig lesznek új szerzők, akik több-kevesebb sikerrel viszik tovább Tolkien örökségét. Kis tehetséggel és olvasottsággal nem nehéz beazonosítani, milyen elődök voltak ifjú szerzőnkre hatással: az urgalok megfelelnek az orkoknak (vagy lehetnek trallokok is), Tolkien teremtése nyomán emberek-törpék-tündék-urgalok rohangálnak a világban, és különösebben még szerepük sem változik (mármint a jó és rossz besorolásuk). A mágia megegyezik Ursula K. Le Guin rendszerével, vagyis mindennek (élőlény és tárgy) megvan a valódi neve, amit ismerve a varázserővel rendelkező egyének képesek megmagyarázhatatlan jelenségek létrehozására (varázslás). Sárkánylovasokról pedig már olvashattunk Anne McCaffrey történeteiben (de az ötletet már mások is kitalálták, hamarjában a Dragonlance alaptrilógia jut eszembe).

Egyszóval számos ismerős elem keveredik a regényben, aminek a főhőse alig idősebb tizenötnél. Ez szintén megfelel a manapság divatos irányzatnak (Harry Potter után szabadon), de nem utolsó sorban – és inkább erre helyezem a hangsúlyt – a szerző ennek révén olyasmiről írhat, amit személyesen ismer, lévén saját kora sem volt sokkal több, amikor regényírói szándékkal tollat (vagy mást) ragadott a kezébe. Ennek eredményeként nem nagyon lehet belekötni a főszereplő, Eragon viselkedés- és érzésvilágába: minden további nélkül hitelesnek fogadom el a szerző ábrázolását. Eragon egyébiránt kiválasztott, aki nem csupán varázserővel rendelkezik, de a megmaradt kis létszámú sárkánypopuláció egyik egyedének választása révén belőle válik a világ kettes számú sárkánylovasa (az egyes számú a birodalom vezetője, főgonosz, áruló és minden más egy személyben, amit egy negatív figurától elvárhatunk). Életkorából eredően se nem legyőzhetetlen, se nem csalhatatlan, szóval olyan hús-vér tini, aki az átlagosnál jóval nagyobb lehetőségekkel és kihívásokkal szembesül.

Az eddig felsoroltak alapján nem nagy kunszt megállapítanom: bizony Paolini könyve nem változtatja meg alapjaiban a műfajt, csupán a meglévő alapanyagok felhasználásával, a kereteken belül maradva (saját ötleteinek hozzáadásával) szórakoztatja az olvasóközönséget. Ezt viszont minden erőlködés nélkül teszi: a cselekményszövés jó, a szereplők hitelesek (főként Eragon) – minden adott egy kiadós kikapcsolódásra. A kitartó kötözködőktől meg kérdem én: ki tud felmutatni hasonló, saját gyártású történetet? Hát nem sokan. Ezt is figyelembe véve, úgy gondolom a teljesítmény mindenképpen tiszteletet érdemel, meg egyébként sem olvashatjuk állandóan Tolkient.

Részlet a regényből

Véleményünk a filmről