Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Stalker

Régóta vitatkoznak mindkét oldalról megingathatatlannak tűnő érvekkel azon, vajon „komoly” irodalom-e a tudományos fantasztikum. Képes-e – Király Jenőtől elcsent kifejezéssel élve – a „frivol múzsa” valódi művészeti alkotásra ihlető csókot lehelni az elsődlegesen a tömegkultúrát kiszolgáló írók homlokára is?
Ha már kellően sok űrcsatáról, földön kívüli invázióról, galaktikus birodalmakról szóló tucatművet végigolvastunk, előbb-utóbb kétségeink támadnak efelől, jóllehet remekül szórakozunk a fantázia féktelen tombolásán, és nem is keressük a mélyebb, megfontolásra méltóbb üzenetet.

Pedig létezik ilyen science fiction is. Mi több, egykor meglehetősen sok efféle regény és novella született. Köztük az Andrej Tarkovszkij által Stalker címmel megfilmesített Piknik az árokparton, Arkagyij és Borisz Sztrugackij valóban elgondolkoztató története is. Ezúttal fel sem merül a kérdés, mennyire jó vagy rossz a mű – a Sztrugackij fivérekről az első mondatok után megállapítható, hogy kiválóan, szépirodalmi igénnyel írnak. És tudományos fantasztikumuk sem ezerszer feldolgozott, az unalomig variált témákat dolgoz fel.

A Piknik az árokparton hőse, Redrick Schuchart stalker, illetéktelen behatoló, aki a Zónából kilopott tárgyakkal tesz szert hatalmas pénzekre. A Zóna a földön kívüli idegenek váratlan és rövid látogatásának egyik helyszíne. Ám nem bolygószintű invázióra került sor, habár a földön kívüliek látogatását iszonyatos pusztítás kísérte. Mégsem tudható, állapítható meg semmi idejövetelük vagy hirtelen távozásuk céljáról – lehetséges, hogy csupán kirándulóként, út közben mintegy pikniket rendeztek e galaktikus árokparton, amit mi Földként ismerünk.

A stalkerek ebbe a Zónába hatolnak be újra meg újra, ösztöneikkel, megérzéseikkel igyekeznek szinte kitapogatni a biztonságos útvonalat. A tudomány, a nemzetközi szervezetek üldözik őket, pedig maguk sem mennek többre a saját tudásukkal, nincsenek bizonyítható elméleteik a hátrahagyott, és lassan sorra kimenekített tárgyakról, legfeljebb működési elvüket nem ismerve használatba veszik azokat. Előbbre mégsem jutnak, lényegében értetlenül állnak az incidens és annak következményei előtt. Kizárólag a stalkerek kerülnek személyesen is kapcsolatba a titokzatos területtel, a megfejthetetlen jelenségekkel és eszközökkel.

Az idegenek eljövetele tehát csak ürügy, hogy szembenézzünk önmagunkkal, az emberség, az emberiség lényegével, egyén és társadalom nehezen megemészthető interakciójával, miközben az égész művet áthatja az a lovecrafti rettenet, amit a számunkra örökre felfoghatatlan vált ki belőlünk. E regény kegyetlen tükör, filozófiai mélységű eszmefuttatás egyéni és közös céljainkról, azok értelméről és értelmetlenségéről. Hangulata végtelenül komor, mégis magával ragad, nem enged el, akár a Zóna, melynek legmélyén a stalkerek legendái szerint az aranygömb vár az odamerészkedőkre, hogy teljesítse a lényük esszenciájából fakadó kívánságukat.

A Stalker a regény motívumaiból újraalkotott, megnyirbált hosszú novella, amit a filmadaptációhoz megfelelő dramaturgiával és tömörséggel írt át a szerzőpáros. A forgatókönyvként felhasznált írást elsősorban az összevetésből eredően felszínre kerülő értelmezési rétegek miatt, vagy önmagában, de nem közvetlenül a regény után érdemes elolvasni, hiszen a kurtítások miatt óhatatlanul veszít erejéből és mélységéből az eredeti történethez képest.

Az először 1972-ben megjelent regényt ma már a tudományos fantasztikum klasszikus alkotásai közé sorolják, akár a Alapítvány trilógiát, a Dűne regényfolyamot, a 2001 Űrodüsszeiát, vagy a Marsbéli krónikákat, de én tovább mennék.
Lehet, hogy a Piknik az árokparton nem hasonlítható Tolsztoj vagy Dosztojevszkij legnagyobb műveihez, mégis inkább a szó szűkebb értelmében vett irodalom egyik kiemelkedő teljesítményének tartom, amit nem húz le a felesleges ötleteskedés, a széles rétegeknek megfelelni akarás ördögsúlya, mégis szinte mindenki által befogadható.