FőképSzerzőnk nem szemüveggel és puskával (hogy utaljak Sébastien Japrisot híres krimijére) vágott bele az írásba, hanem határozott elképzeléssel, ami részben riporteri múltjából, részben női mivoltából (ezt a mentalitást ismeri jobban) és részben állatszeretetéből (macskatartó) adódik.

Szakítva a hagyományos formulákkal, nem az árnyvadászok küzdelmes életét és izgalmas kalandjait adja közre, hanem két olyan karaktert állít reflektorfénybe, amelyekről eleddig még nem igazán olvashattunk.
Ez még akkor is igaz, ha utcakölyökből gyorsított eljárással felnőtté váló humanoid talán előfordult a korábbi történetekben (bár látens erővel rendelkező sámánlányról biztosan nem írtak), de médiaszemélyiség, illetve oknyomozó riporter emlékeim szerint biztosan nem töltött meg egy teljes könyvet.

Persze nem véletlenül, ugyanis ez a párosítás kapásból kizárja a megszokott árnyvadász akciózást, helyette interjúkészítés és az esti híradó kerül előtérbe. Mindez nem tűnik túlságosan mozgalmasnak? Nos elárulom, hogy a lövöldözés és Mr. Smith elmaradása nem csökkenti az izgalmakat.
A kezdetben – jó szokás szerint – hétköznapi ügy szép lassan valami sokkal komolyabbá válik, amiben – rossz szokás szerint – a céges világ is érdekelt. Márpedig ők nem igazán rajonganak a kíváncsi riporterekért, pláne, ha sötét ügyeik eltitkolásáról van szó. Sőt.

A lényeg az, hogy bár első ránézésre a két ifjú leányzó párosa (ők vannak a borítóképen) életképtelennek, valamint együttműködésre alkalmatlannak tűnik, mégis túlélik a fejezeteket. Közben nem szűkölködünk izgalmakban, és az egészet átlengi egyfajta hitelesség, amire csak részben magyarázat a szerző, Lisa Smedman riporteri múltja, a szereplők lelkivilágának kidolgozottsága inkább a tehetségét dicséri.
Véglegeset ez ügyben majd csak az októberben megjelenő következő regénye (Véres játék) után mondhatunk, mindazonáltal úgy vélem, érdemes várni rá.