H. G. Wells: Világok harca
Írta: Galgóczi Tamás | 2005. 08. 08.
Az újkori (modern) sci-fi irodalom gyakorlatilag két (és még két, kevésbé ismert) író művei nyomán született meg, még valamikor az 1800-as évek második felében. Jules Verne volt időben az első, 1863-as regényével (Öt hét léghajón) nem csupán a kalandregények új korszakát alapozta meg, hanem úgymond létrehozta a technikai alapokra épülő, optimista sci-fi irányzatot is, amit később olyan műveivel koronázott meg, mint az Utazás a holdba, Húszezer mérföld a tenger alatt, vagy a Robur könyvek.
Jóval kevésbé ismert az angol George Griffith (1857-1906) neve, akinek munkássága irodalmilag nem túl jelentős, viszont átmenetet képvisel Wells felé, oly módon, hogy háborúkról írt. Ez az első olvasatra nem túl fantasztikus ötlet annyiban számított eredetinek, hogy a jövő háborúiról írt.
Fantáziája megmaradt a földi keretek között, így Angliát vagy a többi ország, vagy a győztes honvédő háborút követően megalakult világkormány ellen lázadó anarchisták és más effélék zaklatják. Ma már elképzelhetetlen sikereket ért el újságokban megjelenő folytatásos írásaival, ami számos követőt inspirált.
Miután 1895-ben megjelent Az időgép, Griffith kiadója felkérte Herbert George Wellst (1866-1946), hogy ugyan írjon már egy olyan regény, ami végérvényesen véget vet a háborús történeteknek. Ezen előzmények után látott napvilágot 1897-ben a Világok harca.
Bár ekkor még senki sem sejtette, Verne mellett Wells volt a legnagyobb hatással a sci-fi írókra (kis túlzással kezdetben kettejüket másolta mindenki).
A Világok harca gyakorlatilag egyszerre testesíti meg a klasszikus, a stílusteremtő és a kötelező regényt. Tudományos oldalról nézve Wells szakít az ember felsőbbrendűségével, a technika legyőzhetetlenségével.
Ebben a könyvében nincsen egyetlen sorsdöntő összecsapás, nincsenek hősök (a tragédia a többségből inkább a rossz, mintsem a jó tulajdonságokat hozza elő), és kacagni való jelenetek sem sorakoznak, tompítandó a legyőzöttség érzését. Olvasás közben nem árt fejezetenként legalább egyszer felidézni, mindez 1897-ben íródott, amikor még a világ sem a vegyi hadviselésről, sem pedig a többi borzasztó fegyverről nem hallott még.
Az is figyelemre méltó, hogy szakítva az azóta is döntően emberalapú idegenképpel (elég a Csillagok háborúja univerzum többségében humanoid lényeire utalni), nála a marsiak tényleg földönkívüli értelmes lények, akik sem külsőre, sem belsőre (táplálkozás és a kommunikáció terén, másról nem beszél Wells) nem hasonlítanak ránk.
A történteknek „megalapozott” tudományos magyarázata van (a miértektől kezdve), így még valóságszerűbb az egész. A cselekmény részletezésétől eltekintek, egyrészt mivel alapműről van szó, amit illik ismerni, másrészt, ha mást nem is, de Steven Spielberg filmjét, ami Tom Cruise főszereplésével nemrégiben került a mozikba, biztos látták az érdeklődők (Pál György filmje kevésbé ismert). Nos, a kettő között azért van eltérés.
Befejezésül két szerzőt még megemlítek, akik szintén ekkortájt alkottak és munkásságuk megítélésem szerint szintén jelentősnek számít. Alfred Jarry (1871–1907) nem csupán a patafizikát hagyta ránk örökül, hanem jó pár remek történetet is, melyek még ma is megállják a helyüket. Jókai Mór (1825-1900) hatalmas életművéből ha mást nem is, a Jövő század regényét mindenképpen meg kell említeni.
Wells egyébiránt ezekben az években (1895-1903) írta legjobb sci-fi műveit, amelyek mára szintén a műfaj alapvető darabjainak számítanak (A láthatatlan ember, Dr. Moreau szigete, Az első emberek a Holdon, Az istenek eledele), és szerencsére magyarul is megjelentek, igaz évtizedekkel korábban, miként a Világok harca is 1990-ben jelent meg utoljára, más fordításban.
Ezért aztán azok is elgondolkodhatnak a mostani kiadás beszerzésén, akik már rendelkeznek a ’90-es Göncöl, vagy a háború előtti Franklin kiadással.
A teljesség kedvéért még egy név: Jeff Wayne. Ő készített 1978-ban az eredeti történetből musicalt, aminek bakelit, illetve CD-s kiadása világszerte nagy sikert aratott, köszönhetően Richard Burton (mint az újságíró) narrációjának, és a biztos kézzel összeválogatott énekesgárdának.
Kapcsolódó írás:Világok harca
Jeff Wayne’s Musical Version Of The War Of The Worlds)
Jóval kevésbé ismert az angol George Griffith (1857-1906) neve, akinek munkássága irodalmilag nem túl jelentős, viszont átmenetet képvisel Wells felé, oly módon, hogy háborúkról írt. Ez az első olvasatra nem túl fantasztikus ötlet annyiban számított eredetinek, hogy a jövő háborúiról írt.
Fantáziája megmaradt a földi keretek között, így Angliát vagy a többi ország, vagy a győztes honvédő háborút követően megalakult világkormány ellen lázadó anarchisták és más effélék zaklatják. Ma már elképzelhetetlen sikereket ért el újságokban megjelenő folytatásos írásaival, ami számos követőt inspirált.
Miután 1895-ben megjelent Az időgép, Griffith kiadója felkérte Herbert George Wellst (1866-1946), hogy ugyan írjon már egy olyan regény, ami végérvényesen véget vet a háborús történeteknek. Ezen előzmények után látott napvilágot 1897-ben a Világok harca.
Bár ekkor még senki sem sejtette, Verne mellett Wells volt a legnagyobb hatással a sci-fi írókra (kis túlzással kezdetben kettejüket másolta mindenki).
A Világok harca gyakorlatilag egyszerre testesíti meg a klasszikus, a stílusteremtő és a kötelező regényt. Tudományos oldalról nézve Wells szakít az ember felsőbbrendűségével, a technika legyőzhetetlenségével.
Ebben a könyvében nincsen egyetlen sorsdöntő összecsapás, nincsenek hősök (a tragédia a többségből inkább a rossz, mintsem a jó tulajdonságokat hozza elő), és kacagni való jelenetek sem sorakoznak, tompítandó a legyőzöttség érzését. Olvasás közben nem árt fejezetenként legalább egyszer felidézni, mindez 1897-ben íródott, amikor még a világ sem a vegyi hadviselésről, sem pedig a többi borzasztó fegyverről nem hallott még.
Az is figyelemre méltó, hogy szakítva az azóta is döntően emberalapú idegenképpel (elég a Csillagok háborúja univerzum többségében humanoid lényeire utalni), nála a marsiak tényleg földönkívüli értelmes lények, akik sem külsőre, sem belsőre (táplálkozás és a kommunikáció terén, másról nem beszél Wells) nem hasonlítanak ránk.
A történteknek „megalapozott” tudományos magyarázata van (a miértektől kezdve), így még valóságszerűbb az egész. A cselekmény részletezésétől eltekintek, egyrészt mivel alapműről van szó, amit illik ismerni, másrészt, ha mást nem is, de Steven Spielberg filmjét, ami Tom Cruise főszereplésével nemrégiben került a mozikba, biztos látták az érdeklődők (Pál György filmje kevésbé ismert). Nos, a kettő között azért van eltérés.
Befejezésül két szerzőt még megemlítek, akik szintén ekkortájt alkottak és munkásságuk megítélésem szerint szintén jelentősnek számít. Alfred Jarry (1871–1907) nem csupán a patafizikát hagyta ránk örökül, hanem jó pár remek történetet is, melyek még ma is megállják a helyüket. Jókai Mór (1825-1900) hatalmas életművéből ha mást nem is, a Jövő század regényét mindenképpen meg kell említeni.
Wells egyébiránt ezekben az években (1895-1903) írta legjobb sci-fi műveit, amelyek mára szintén a műfaj alapvető darabjainak számítanak (A láthatatlan ember, Dr. Moreau szigete, Az első emberek a Holdon, Az istenek eledele), és szerencsére magyarul is megjelentek, igaz évtizedekkel korábban, miként a Világok harca is 1990-ben jelent meg utoljára, más fordításban.
Ezért aztán azok is elgondolkodhatnak a mostani kiadás beszerzésén, akik már rendelkeznek a ’90-es Göncöl, vagy a háború előtti Franklin kiadással.
A teljesség kedvéért még egy név: Jeff Wayne. Ő készített 1978-ban az eredeti történetből musicalt, aminek bakelit, illetve CD-s kiadása világszerte nagy sikert aratott, köszönhetően Richard Burton (mint az újságíró) narrációjának, és a biztos kézzel összeválogatott énekesgárdának.
Kapcsolódó írás:Világok harca
Jeff Wayne’s Musical Version Of The War Of The Worlds)