Tracy Hickman: Ámokfutás
Írta: Galgóczi Tamás | 2005. 08. 02.
Csak tudnám mivel vették rá a szerzőt a könyv megírására. Megannyi Dragonlance történet után, nem sok kihívást jelenthetett számára egy mások által megalkotott világba bértollnokként betársulni. Na mindegy, az olvasó számára csak a végeredmény fontos, ami hangulatát, vagy inkább kivitelezését tekintve alaposan eltér az eddig megjelent két kötettől.
Politikusok, tábornokok és civil lázadók helyett a hangsúly ezúttal a „mezei” gyalogságon van, akik feláldozhatóságuk mellett más értékkel nem igazán bírnak. A látszólagos modern fegyverzet mit sem ér a végtelen hullámban támadó zergekkel szemben.
A gyorstalpaló kiképzés lényegesen nem javítja az újonc csapatok morálját, a mentális kondicionálás (átprogramozás) ellenére gyakori a harctéri levertség, amit a központilag előírt vérszomj sem képes ellensúlyozni.
Ardo Melnyikov (választott hősünk) ráadásul rendkívül zavaró emlékekkel kénytelen szembesülni, minek eredményeként hol kőkemény katonaként, hol pedig békeszerető telepesként gondolkodik. Nem túl előnyös párosítás, főként különleges bevetés közben, valahol az ellenség háta mögött.
Választási lehetősége nem lévén, Melnyikov megpróbál úrrá lenni emlékein, amiben váratlan segítséget kap a célobjektumban megmentett civiltől, akiről egyre hajmeresztőbb dolgok derülnek ki – mintha helyzete (és vele együtt egységének helyzete) nem lenne egyébként is egyre kétségbe ejtőbb.
Tracy Hickman nem próbál meg túltenni a korábban megjelent Starcraft regényeken, inkább azzal foglalkozik, miként éli meg (és túl) főhőse zöldfülű újoncként az első csatát, a gyilkolást és mindent, ami ezzel együtt jár.
Törekvésének köszönhetően ismereteink nem gyarapodnak számottevően a játék világáról, ellenben tanúi lehetünk az agyilag programozott katona szellemi kálváriájának (amit évtizedekkel korábban, civil változatban már megírt Michael Crichton), ami hol idegesítő, hol pedig meghökkentő.
Összességében kellemes, önmagát olvastató könyvet írt (véleményem szerint a legjobbat a magyarul eddig megjelent három közül), ami újfent a játékprogram leporolására készteti a játékos kedvű olvasót.
Politikusok, tábornokok és civil lázadók helyett a hangsúly ezúttal a „mezei” gyalogságon van, akik feláldozhatóságuk mellett más értékkel nem igazán bírnak. A látszólagos modern fegyverzet mit sem ér a végtelen hullámban támadó zergekkel szemben.
A gyorstalpaló kiképzés lényegesen nem javítja az újonc csapatok morálját, a mentális kondicionálás (átprogramozás) ellenére gyakori a harctéri levertség, amit a központilag előírt vérszomj sem képes ellensúlyozni.
Ardo Melnyikov (választott hősünk) ráadásul rendkívül zavaró emlékekkel kénytelen szembesülni, minek eredményeként hol kőkemény katonaként, hol pedig békeszerető telepesként gondolkodik. Nem túl előnyös párosítás, főként különleges bevetés közben, valahol az ellenség háta mögött.
Választási lehetősége nem lévén, Melnyikov megpróbál úrrá lenni emlékein, amiben váratlan segítséget kap a célobjektumban megmentett civiltől, akiről egyre hajmeresztőbb dolgok derülnek ki – mintha helyzete (és vele együtt egységének helyzete) nem lenne egyébként is egyre kétségbe ejtőbb.
Tracy Hickman nem próbál meg túltenni a korábban megjelent Starcraft regényeken, inkább azzal foglalkozik, miként éli meg (és túl) főhőse zöldfülű újoncként az első csatát, a gyilkolást és mindent, ami ezzel együtt jár.
Törekvésének köszönhetően ismereteink nem gyarapodnak számottevően a játék világáról, ellenben tanúi lehetünk az agyilag programozott katona szellemi kálváriájának (amit évtizedekkel korábban, civil változatban már megírt Michael Crichton), ami hol idegesítő, hol pedig meghökkentő.
Összességében kellemes, önmagát olvastató könyvet írt (véleményem szerint a legjobbat a magyarul eddig megjelent három közül), ami újfent a játékprogram leporolására készteti a játékos kedvű olvasót.