Főkép

A szerzőt ugye nem kell senkinek sem bemutatni? Igen, ő az a bizonyos Verne Gyula, aki magyarosított neve ellenére is tősgyökeres francia. Ezt a művét hosszú évtizedek után 2001-ben adták ki újra, és mindenképpen megérdemli a figyelmet.

Mielőtt elkezdeném dicsérni, három apróságot azért meg kell említenem, mert kissé zavaróak voltak számomra. A nyelv kissé archaikus (a fordítás modernizálása ellenére is); a szöveg közbeni illusztrációk, bár hasonlítanak az eredeti metszetekre, sajnos nem érik el azok színvonalát. A harmadik furcsaságról már olvastam egy életrajzban, ezért annyira nem lepődtem meg rajta (a regény szerint Esztergom és Vác között lankás és sík vidék található). Ez utóbbi valószínűleg annak köszönhető, hogy az író által használt útikönyv hamis tájékoztatást adott a tájról, elvégre Verne egy-két hajókirándulást leszámítva nem hagyta el szülőhazáját (hazánkban pedig sosem járt).

De ezek csupán apró bosszúságok voltak, amit bőven ellensúlyozott a történet, ami kissé eltér a Némo kapitány és a Kétévi vakáció felhőtlen hangvételétől. Közbevetőleg jegyzem meg, hogy H. G. Wells mellett Jules Vernét tartják a modern sci-fi előfutárának – s egyáltalán nem alaptalanul. Hiszen itt van például ez a regény, ami akár „az őrült tudós fenyegeti a világot” történetek prototípusának is tekinthető.

A cselekmény röviden: egy francia arcképfestő az ezerhétszázas évek végén megismerkedik egy magyar nemes kisasszonnyal, beleszeret, és mivel a lány is viszontszereti, elhatározzák az esküvőt. Az örömteli eseményre meghívja bátyját, Henryt is, aki haladéktalanul el is indul Párizsból. Utazás közben bukkan fel a Storitz név, akárcsak egy cápa uszonya a déli tenger hullámai között. Zimonyban (mert itt él a lány családja) aztán kiderül, hogy így hívták Mária korábbi kérőjét is, akit azonban visszautasított, mert ellenszenvesnek találta.

Storitz Vilmos (egy híres/hírhedt kémikus fia) azonban nem hagyja annyiban a románcot, s mindent elkövet az esküvő megakadályozására. Különös dolgok történnek a továbbiakban: a „semmiből” énekszó és beszéd hallatszik, testnélküli kezek tépik le a házasságot kihirdető papírt a templom faláról, stb. A rendőrség tehetetlen, akárcsak a család. A nép ördöngösségre gyanakszik, de ez a megoldás nem lenne jellemző Vernére. Úgyhogy más csavart alkalmaz – s ettől a lépésétől válik újítóvá a történet. Ezt azonban nem árulom el. S hol van még a befejezés.

Verne munkásságának árnyaltabb, vagy ha úgy tetszik teljesebb értelmezéséhez mindenképpen szükséges megismerni Storitz titkát, ami a manapság szokatlan egyszerűség, és a tisztes kor ellenére is élvezetes olvasmány. Persze az sem utolsó dolog, hogy az író milyen könnyedén, mintegy mellékesen állapít meg rólunk – magyarokról – máig érvényes igazságokat. Azért háromszáz évig megőrizni néhány előnytelen tulajdonságot, nem semmi. A történet pedig nyugodtan mondható alapnak, később boldog-boldogtalan felhasználta az ötletet.