FőképA normandiai partraszállás a II. világháború, s egyszersmind a világtörténelem egyik meghatározó pillanata volt. Éppen óriási jelentőssége miatt számtalan hosszabb-rövidebb könyv és tanulmány született róla.
Többek között Stephen E. Ambrose professzor jelen könyve is, melyben a megkérdezett több mint hatszáz ember beszámolója alapján bontakozik ki a II. világháború legnagyobb szabású hadművelete.
Efféle megoldást már olvashattunk korábban, hiszen Cornelius Ryan A leghosszabb nap című könyve is hasonló elvek szerint építkezik (a hasonló című film pedig szép sikert aratott az akkori háborús filmdömpingben).

Ambrose könyve azonban sokkal átfogóbb, és ily módon többet is nyújt, mint eddig bármi, amit a témával kapcsolatban olvastam. Legfőbb erénye vitathatatlanul a résztvevők megszólaltatása, hiszen a szemtanúk minden történésznél jobban képesek felidézni a partraszállást.
Ambrose azonban nem elégszik meg ennyivel: az életszagú beszámolók mellé alapos háttéranyagot párosít. Ennek keretén belül ismerteti a felkészülés menetét, azokat a nehézségeket, amiket a hihetetlen mennyiségű szállítójármű, hajó, repülőgép és ember (több mint ötezer vizijármű, a kiszolgálóegységekkel együtt kétmillió ember és félmillió egyéb jármű) összehangolása jelentett.

Bármennyire is hihetetlen, de ezt a hatalmas tömeget sikerült elrejteni a németek szeme elől, pontosabban fogalmazva, az ötödik hadoszlop nem volt képes leleplezni a végállomás helyét és az indulás időpontját. Ennek hiányában pedig Rommel képtelen volt megtenni a megfelelő előkészületeket, utána pedig már esélye sem volt a szövetséges légierő fölénye miatt eredményesen átcsoportosítani erőit (az sem javított a helyzeten, hogy Hitler még hetekkel június 6-a után is várta az „igazi” partraszállást, erre tartalékolta erőit).

Ambrose arról is ír, amit nem igazán szoktak kihangsúlyozni: a védők összetételét. A küszöbönálló invázió ismeretében érthetetlen, miért ennyire alacsony harcértékű csapatokkal töltötték fel a védelmet. Így fordulhatott elő, hogy a partraszálló amerikaiak például koreai katonákkal találkoztak, akiket erőszakkal soroztak be a Wermachtba (korábban a japánok tették velük ugyanezt, majd orosz fogságba esve „önként” csatlakoztak a Vörös Hadsereghez, ahonnan újabb fogság révén kerültek a németek közé).

Szóval elég vegyes egységek védték a partot (a Harmadik Birodalom szinte minden csatlósa képviseltette magát). Ahol a sokkal felkészültebb és elszántabb német katonák fogadták a szövetséges partraszállást, ott bizony ez érezhető is volt a veszteségeken.

Mindent összevetve, a visszaemlékezések sokszínűségének, a szerző átfogó tudásának és írói vénájának köszönhetően mozgalmas, eleven képet kapunk a II. világháború befejezését meggyorsító világtörténelmi jelentőségű csatáról. További erénye, hogy ismerteti a szembenálló hadseregek parancsnoki hibáit.

Eddig a szerző alábbi könyveiről írtunk:Civil katonák
D nap (1944. június 6.)