FőképAmikor az ember már azt hinné, nem létezik több neves fantasy szerző, akit magyarul még nem adtak ki, mindig megjelenik valami értékes könyv (általában sorozatokról van szó), amit nem lehet (és szabad) kihagyni. Ilyen volt – csak az utóbbi pár évre visszatekintve – George R. R. Martin, Steven Erikson, David Farland – és időben némileg megelőzve őket Terry Goodkind.

Az eredetileg egy kötetes regény magyarul két részre bontva jelent meg (ez a gyakorlat szinte általánosnak tekinthető a hazai könyvkiadásban), s az első a hangzatos Az Igazság Keresője címet kapta. Igazság. Akárcsak testvére a Szabadság, ez is egy olyan elvont fogalom, melyet nehéz lenne pár mondatban meghatározni. Szerencsére a szerző nem elvonatkoztatva használja, hanem sokkal kézenfekvőbb módon megszemélyesíti.

Goodkind világa számos olyan vonással rendelkezik (a címválasztásain kívül), amitől egyedinek érezzük. Bár itt is az örök küzdelem bontakozik ki előttünk, amit a Jó és a Gonosz folytat egymással, azért a világ hangulata, vagy pontosabban fogalmazva a szereplők mentalitása az, ami érzésem szerint a regény legfőbb erénye.
Ők ugyanis – legalábbis a jó oldalán állók, hiszen a híresebb setétek csak viszonylag későn lépnek színre – igen árnyaltan látják a világot. Az egyik kedvenc figurám (Zedd, az egyetlen életben maradt mágus) például igen meggyőzően elemzi az ellenfél lelkivilágát és logikáját. Természetesen idővel az is kiderül, miért van szükség ilyesmire a regényben.

A történet főhősével (Richard Cypher) a lehető legjobb pillanatban ismerkedünk meg. Már túl van a kamaszévek szertelenségén, és rendelkezik mindazon ismeretekkel, melyekre a vadonban szükség lehet. Találkozása Kahlan Ahmellel csak kezdete mindazon furcsa eseményeknek, amelyek a jövőben várnak rá.
Ezek közül is messze kimagaslik az a rövid ceremónia, melynek végén öreg barátja (Zedd) kardot nyom kezébe, és közli, hogy ezentúl ő az Igazság Keresője (és ezzel lelepleződik az alcím eredete), bármit is jelentsen ez.
Elsődleges feladata, hogy megölje Darken Rahlt, aki a világ elpusztítására tör. Az idő sürget, és az ifjú elindul, hogy saját igazságérzetétől vezérelve olyan válaszokra találjon, melyek elvezetik őt és kísérőit oda, ahová egyszerű földi halandók nem juthatnak el (de mondjuk nem is nagyon akarnak).
A borítón látható sárkány sem pusztán dekorációként van jelen, bár jelentősége csak a második kötetben válik nyilvánvalóvá.

A könyv modern felfogású fantasy, ami mégis különbözik a kortársaktól (gyenge példaként említem Salvatore műveit). Szereplői már régen eltávolodtak a Conan történetekre jellemző egyszerűségtől, lelkiviláguk kellőképpen bonyolult, akárcsak környezetükkel való viszonyuk.

Egyik kedvenc részem a könyvben, amikor a főgonosz legfőbb segítőjének torzult lelkét gyerekkori traumára vezetik vissza egy feszült pillanatban. Mindenféle lelkizéstől függetlenül a cselekmény is megállja a helyét, bár ezt is inkább az „okos” könyvek közé sorolom. Igen élvezetes (és számomra teljesen hiteles), ahogy az író a központi alakok lelkében lezajló folyamatokat taglalja.