FőképA szerző korántsem ismeretlen a haditudományok iránt érdeklődő olvasók számára, hiszen a 2003-ben megjelent, A második világháború című kötete stílusával és tartalmával képes volt újat hozzátenni az utolsó világégésről szóló könyvtárnyi anyaghoz. A vaskos kötetben már felhasználta az időközben hozzáférhetővé vált (letelt a titkosítás ideje) levéltári anyagokat, és választott témájától időben eltávolodva képes volt objektív összegzésre.
Ezen apróság, mármint az iraki háború időbeli közelsége miatt voltak kétségeim, mennyire lehet bármit papírra vetni úgy, hogy az évtizedek múltán is megállja a helyét? Nos, a könyvben sajnos csak felemás válaszokat találtam.

Miként előző könyvében, Keegan nem a tényleges harci cselekmények kezdetétől foglalkozik választott tárgyával, hanem a jelen helyzet megértéséhez szükséges előzmények bemutatásával kezdi. Ennek keretén belül egészen a bibliai időkig megy vissza, bár igaz, főként Irak huszadik századi történelmével foglalkozik (Szaddam előtt és alatt).
Magyarázatot kapunk az Irán elleni háborúra (1980-1988), majd az ennek következményeként bekövetkező kuvaiti hódításra (1990), aminek egyenes folyománya volt az első Öböl-háború (1991). Rövid szünet, és már 2003. márciusát mutatják a naptárak. Kezdetét veszi a második Öböl-háború.

A szerző külön tárgyalja az amerikai és az angol csaptok ténykedését, majd a kötet végén felsorolja a résztvevő szövetséges szárazföldi, légi és tengeri csapatokat. Ez a fejezet volt az, ami lehetett volna bővebb is, valamint csak előnyére vált volna a másik (iraki) oldal szemszögéből is foglalkozni a háborúval.
Az iraki csapatok és fegyverzet szűkszavú megemlítésén kívül csupán utalások és találgatások foglalkoznak a védelemmel, aminek köszönhetően némileg egyoldalúra sikerült ez a rész. Ráadásul számos „fehér” folt van az eseményekben, amelyekre nem kapunk választ (a támadás utáni iraki szervezetlenség, ami olyan benyomást keltett a nyugati megfigyelőkben, mintha az iraki hadsereg egyáltalán nem készült volna fel a háborúra, vagy a nagyszámú külföldi önkéntes, akik elszántan és kiképzetlenül szálltak szembe a szövetséges csapatokkal).
Talán majd 20-30-50-80 év múlva (amikor a résztvevők visszaemlékezéseiből, levéltári anyagokból kiderül ki, mit és miért csinált).

A másik neheztelésre okot adó momentum a szerző véleményalkotása. Sokakkal ellentétben úgy véli, hogy az Irak elleni háború jogos volt, még akkor is, ha hiányzott az egyértelmű jogi felhatalmazás, és gyakorlatilag nem találtak sem vegyi, sem más tiltott fegyvereket (bár azt senki sem vitatja, hogy Szaddam korábban ténylegesen birtokolt és használt efféléket, csak az országban működő ellenőrző csoportok ezek döntő többségét már megtalálták és kivonták a forgalomból). Az sem ártott volna, ha szóba kerül az amerikai haditerv egyetlen gyengéje: a kivonulási terv hiánya (részben ennek is köszönhető a jelenlegi kaotikusnak tűnő állapot).

Azért Keegan mentségére (nem mintha szüksége lenne rá) el kell mondanom, hogy könyvéből nem csak a harci események állnak össze nagyobb egésszé, hanem segít megérteni a nyugati kultúrában felnőttek számára az arab gondolkodásmódot, a terrorizmus hátterét és más efféléket. Egyszóval fontos kötet – csak húsz év múlva sokkal tárgyilagosabban jelenne meg.