FőképSey Gábor könyve részletesen bemutatja a japán kard készítéséhez szükséges anyagokat és gyártástechnológiát – a fémek kristályszerkezetétől, a hőkezelésen át, a kovácsolási fogalmakig. Kicsit olyan, mintha acélgyártást tanuló diákokkal ülnénk együtt. Miután már tudjuk, mit kell az üllőre tenni, következik a gyakorlat. Lépésről-lépésre követhetjük a folyamatot, hogyan lesz a vasércből halálos fegyver. Ezért ezekről nem is igazán beszélnék részletesen, ám szívesen megosztanék néhány általános, talán kevesek által ismert információt.

A fegyverek története a legkorábbi időktől párhuzamosan halad az emberiség általános technikai fejlődésével. Az emberek először csak egyszerű botokkal, kövekkel harcoltak egymás ellen (illetve vadásztak az állatokra), majd a fémek elterjedésével egyre változatosabbak lettek a fegyverek. Amik természetesen mindig is többet jelentettek öldöklő szerszámoknál. Viselésük tükrözte tulajdonosának katonai rangját és társadalmi helyzetét.

Akárhogy is nézzük, tény, hogy a Távol-Keleten születtek a világ legfigyelemreméltóbb fegyverei. Talán nincs még egy fegyver, ami köré annyiféle legenda szövődött volna, mint a japán harci kard, a katana köré.
Titka abban rejlik, hogy a penge éle kemény, a belső oldala pedig rugalmas. Az edzés során a élet kihagyva az egész pengét agyagba burkolták, és kemencében hevítették. Amikor a kardkovács szerint megfelelő színre hevült, kivette és vízbe merítette. Ezt a folyamatot egészen addig ismételgette, amíg úgy nem gondolta, hogy a penge éle már kellő mértékben kemény lett, miközben a penge megőrizte hajlékonyságát.
Az ősi hagyomány szerint az első osztályú pengét emberi testen kellett kipróbálni. Csak ha a penge kiállta a próbát (tamesi’giri), akkor vésték bele a kardkovács nevét.

A japán kardok esetében a pengének és a vereteknek gyakran rituális jelenősége volt. A penge sok esetben apáról fiúra szállt. A II. világháborúban nem egy tiszt viselt például olyan családi kardot, amelynek a pengéje négy-ötszáz éves volt.

A japán kardnak két fő típusát lehet megkülönböztetni: a katanát (vagyis hosszú kardot) és a vakizasit (vagyis rövid kardot). A katana hossza általában 60 cm vagy esetleg egy kicsit több, enyhén hajlított, csapott hegyben végződik, markolata pedig hosszú, mert két kézzel használták.
A pengét hagyományosan halbőrrel bevont markolatba erősítették, amin fekete zsineget tekertek közbe, amit egy kis fapecekkel rögzítettek. A markolaton a kéz védelmére hárítólap (cuba) volt.
A kardot az övbe (obi) tűzve, vagy kardfüggesztő övön (koniaté) viselték. Amikor hazaértek, a kardot nagy tisztelettel egy lakkozott állványra (katana-kaké) fektették. Csupasz kézzel soha nem értek a pengéhez, nehogy a nedvesség nyomot hagyjon.

A sógunátus kikiáltása után béke köszöntött az országra (útonállókat és efféléket leszámítva), így a harcosoknak más lehetőséget kellett találniuk a gyakorlásra. Ellentétben az európai módszerrel (lovagi tornák, vadászatok) itt a technikák tökéletesítésére helyezték a hangsúlyt. E célra különféle iskolák alakultak.
Voltak például olyanok, akik a kardvívás művészetének (ebből alakult ki például a kendó) kialakítására tették fel az életüket, míg mások a kardrántás művészetének (ide tartozik az azonnali védekezés és támadás is) elkötelezett hívei lettek. Ilyen mértékű specializációra nincs példa az európai történelemben. De talán sehol máshol a világon.

Sey Gábor könyve alapos, tudományos igényű mű (bár biztosan vannak jobbak, nem ennyire témaspecifikusak is), ami nem csupán harcművész szempontból, hanem a kovácsok oldaláról is foglalkozik a japán karddal. Az elkészítésen át a különféle elnevezésekig, valamint a gyakorlatok közben használatos japán kifejezésekig minden megtalálható benne. Eddig csak elképzelésem volt róla, most viszont már tudom, miért becsülték meg, sőt, becsülik meg napjainkban is tulajdonosaik az igazán jó pengéket.

Kapcsolódó írásaink:Sey Gábor: Japán kard (misztikum helyett valóság)
500 zen és klasszikus haiku
Stephen Turnbull: Szamurájok
Mijamotó Muszasi–Taira Sigeszuke: A szamuráj útja
John Gallagher: Gésák – A hagyományok, az elegancia és a művészet világa
Conrad Totman: Japán története