Főkép

Valamikor a távoli jövőben Robinette Broadhead idejének egy részét analitikusának rendelőjében tölti, és közösen próbálnak rájönni: vajon mi okozhatja a problémáját. Ami egyébként annyira komoly, hogy Bob (miként ismerősei hívják) kerek perec tagadja bármiféle lelki nyavalya létezését. Duzzadó bankszámlája legalább olyan egészséges, mint saját maga – hála a Teljes Orvosinak. (Ez utóbbi olyan orvosi ellátás, amelynek köszönhetően a páciens legalább 50 évvel tovább él, mint egyébként, és szervcserétől kezdve egy halom extrát tartalmaz.) Ráadásul Bob jóképű, imádja a nőket, és amennyire csak lehet, élvezi az életet. Bár azért valami hiba mégis lehet a fejében, hiszen saját akaratából jár Sigfridhez (ahogy elkeresztelte az analitikust), aki egyébiránt nem hús-vér ember, hanem csak egy számítógépes program.

Miközben beteg és beszélgetőtársa különféle kitérőkkel tarkítva igyekeznek felszabadítani az emlékeket, az olvasó apránként megismerkedik Bob múltjával – és mintegy mellékesen a világgal is körülöttük. Amikor a történet elkezdődik már huszonötmilliárd ember lakja a földet (valamint megkezdődött a Vénusz betelepítése), és sikerül szó szerint felfalniuk minden tartalékot. A környezetszennyezésnek köszönhetően a napi betevő előállítása válik a legfontosabb feladattá, és az ipar ezt mesterséges táplálékokkal tudja biztosítani. A gazdagokra ez nem vonatkozik – az ő életkörülményeik messze jobbak az átlagpolgárok vegetálásánál (a nemzetállamok valamiért még léteznek).

Mivel önerőből nem sikerül megoldani az élelmezési problémát, a kormányok egyetlen lehetőségként a Vénuszon felfedezett idegen civilizáció megismerését, illetve annak fejlettebb technikai megoldásainak alkalmazását támogatják. Ezzel csupán egyetlen probléma van – a hicsik (ahogyan az idegeneket elnevezték) csak tárgyi emlékeiket hagyták hátra, és ismeretlen helyre költöztek, anélkül, hogy tudásukat megosztották volna az emberekkel. Jelenlegi lakóhelyük megtalálásában a tudósok nagy szerepet szánnak annak az űrállomásszerű valaminek, ami messze a Vénusztól kering, tele hajókkal. Ezek működési elve sem ismeretes.

Az űrállomást időközben elnevezték Átjárónak, és nemzetközi fennhatóság alá helyezték. Vállalkozó kedvű egyének szerződéses alapon végzik az űr felderítését, de csak elenyésző arányban térnek vissza az űrből. Az egész utazás ugyanis nagyjából úgy fest, hogy beállítanak egy tárcsát, meghúznak egy kart és elkezdenek imádkozni. Ha minden rendben van, akkor élve megérkeznek valahová, és ha még szerencséjük is van, találnak valami érdemlegest, amiért visszatérve (eljárás ugyanaz) jutalmat kapnak a Tudományos Bizottságtól.

Egy lottónyeremény bezsebelése után ide utazik Bob szerencsét próbálni – a többi már az analitikus dolga.

Pohl regényében zseniálisan ötvöződik egy pszichológiai kezelés naplója és egy ötletdús sci-fi. A főhős visszaemlékezése és az analitikus ezt elősegítő apró trükkjei keverednek hivatalos közlemény- és hirdetésmorzsákkal – mindez együtt emlékezetes hangulatot eredményez. Remélem a sorozat többi része is megjelenik, hiszen Bob kalandjai itt még korántsem érnek véget (és annak idején már a második kötet is napvilágot látott magyarul).

Klasszikus – vagyis erősen ajánlott minden sci-fi rajongó számára.

 

A szerző életrajza